A kérdés napjainkban vetődik fel, amikor - külföldön és idehaza - egyre több színészről, producerről, rendezőről derül ki botrányokkal "tarkított" múltja. 2017 október elején Harvey Weinstein sokszorosan elismert és díjazott amerikai producerről derült ki, hogy számtalan nő ellen követett el szexuális zaklatást, majd ugyancsak Amerikában Kevin Spacey és Dustin Hoffman kétszeres Oscar-díjas színész került hasonló cipőbe, nem beszélve Brett Ratner rendező és Jeremy Piven színész mostanában felszínre kerülő hasonló ügyeiről. Idehaza tavaly áprilisban Kiss László úszóedző 55 évvel korábbi erőszakolási ügye háborította fel a közvéleményt, majd idén októberben Sárosdi Lilla kitűnő színésznő robbantott ki egy botrányt (október 19-én), melyben egy 23 évvel korábbi esetre visszanyúlva szexuális zaklatással vádolta meg Marton László elismert rendezőt. (Ez utóbbi ügyről egy korábbi posztunkban írtuk meg véleményünket.)
A "metoo mozgalom" 2017 őszén kétségtelenül szárnyra kapott kis hazánkban és már szinte naponta állnak elő hölgyek, lányok, asszonyok korábbi (néha évtizedekre visszanyúló) zaklatási ügyeikkel, melyek az egyszerű fenékre csapástól és szóbeli ajánlattételtől a tettlegességig fajulóan mutatnak széles skálát. A megvádoltak többnyire hallgatnak, vagy félrebeszélő nyilatkozatokat tesznek, megkerülve a valódi bocsánatkérés kellemetlenségeit. Ugyanakkor közben karrierek dőlnek be és a korábban tiszteletet, elismerést, megbecsülést évtizedek munkájával elért életművek percek alatt válnak semmissé.
Felmerül a kérdés: elválasztható egymástól egy komoly életmű - több tucat nagyszerű rendezés és/vagy színészi játék, rengeteg eredmény, kitüntetés - és egy hirtelen napvilágra kerülő tett? Amikor kipattan egy felháborító eset, akkor valójában a tettet ítéljük el, vagy az azt elkövető embert? Lehet értékelnünk és szeretnünk egy olyan ember műveit - darabjait, képeit, írásait vagy alakításait - akiről egy számunkra elfogadhatatlan dolog derül ki? (Nem idevéve természetesen az erőszakolási ügyeket, melyekre soha nem lehet semmiféle bocsánat.)
A válasz nagyon szubjektív (ezért is vagyunk kíváncsiak a többség véleményére, a posztunk végén megtalálható szavazási lehetőség révén). Két körülményt - pro és kontra - figyelembe kellene vennünk: az egyik, hogy világunk nem fekete vagy fehér, nincsenek hibátlan emberek, mint ahogyan még a legrosszabbakban is van valami jó, a megbocsátás pedig keresztényi erény. "Erősebb, aki megbocsát, mint aki őrzi a sérelmeit, és erősebb, aki jóvátesz, mint aki csak megbotlik." /Raduan Nassar/ Az érték pedig akkor is érték marad, ha körülményei nem hibátlanok. Egy gyönyörű vers, egy meghatóan szívhez szóló darab, egy csodálatos színészi játék a pillanatnak szól és ha visszhangot ver bennünk elérte célját, nem kell feltétlenül kutatnunk teremtőjének múltját.
A másik körülmény: a művészet hitelesen csak az emberen átszűrődve tud megjelenni. Így ha az ember olyan - amilyen, a "csalás" tetten érhetővé válik: tehát vagy hamis amit látunk, vagy igaz, de akkor bűne volt csupán botlás. És most nézzük, ki hogyan gondolkodik a témáról:
***