A Rákay Philip média-csoport elkészítette időre a Petőfi filmet nagy nemzeti ünnepünkre, majd ki is adták a központi utasítást: minden hazafi és NER-társ haladéktalanul keljen útra a legközelebbi moziba, hazafiúi kötelességét teljesíteni. Ez pedig a film megtekintése és dicsérete (kánonban) és lehetőleg minden létező fórumon.

Aki nem így tesz (mondjuk nem nézi meg vagy pofátlan módon eltérő véleményt fogalmaz meg, netalán nemtetszésének ad hangot vagy nem ájul el kötelezően a hazafiságtól), az sorosista, dollárbaloldali, komcsi, anti-magyar, idegenszívű, hazaáruló, unió-párti globalista. Fujj az ilyeneknek!

Igaz, hogy a film alig-alig történelmi, hogy kitalált karaktereket tartalmaz, hogy gyenge színvonalú és éppen a lényeget mellőzi. A többször elhangzó "nem lesz a nyugat gyarmata" az Orbán-rendszer hisztérikus EU-ellenességének egyik jelmondata, amit egyértelműen propaganda hangulat-keltésből tettek a filmbe. A túlexponált osztrák titkosrendőr, Farkas alakja (Horváth Lajos Ottó alakításában) pedig teljes kitaláció (és történelmi túlzás, mint a "büdös magyarozás"). A főhős forradalmi költőt alakító Berettyán Nándor sivár Petőfi-karaktert testesít meg, kevés emócióval, sokkal inkább kőarcú kivitelben mint szenvedélyesen.

De végeredményben az egész 6,1 milliárdunkba került (ami azért a látvány-világon látszódik is valamennyire). Ezért az iszonyúan magas összegért minimum illik hazafias módra agyon-dicsérni a filmet (már ha meg akarunk felelni a NER elvárásoknak). Hát hajrá! De egyetértve bizonyos történész-hangokkal, annyit tisztelettel megjegyeznénk:

"Van abban valami fennkölt és naiv báj, amikor egy vezér-központú konzervatív autokrácia állít emléket egy liberális forradalmi csoportnak a szabadság nevében."

Elgondolkodtató, ha már ott tartunk, hogy ki is érti meg 1848 március 15 szellemiségét, céljait és forradalmárait! 

Meglehetősen friss hír, hogy október 27-én pénteken (a késő délutáni órákban) az izraeli hadsereg megkezdte szárazföldi hadműveleteit (a két hete tartó bombázások és fedett bevetések mellett) a gázai Hamasz-fegyveresek ellen, mégpedig az október hetedikei Izrael elleni támadás megtorlásaként (melyben 1400 izraeli lakost mészároltak le és 220 embert raboltak el a palesztínok).

A kép forrása: courthousenews.com

Izrael területét még az ENSZ osztotta két államra, mégpedig 1947 november 27-én a 181. számú határozatával. Ez alapján létrejöhetett egy zsidó és egy palesztin állam. A zsidók ki is kiáltották saját országukat 1948 május 14-én, ám a palesztinok nem értettek egyet a "két államos" koncepcióval, mert az egész térséget akarták, így 1948-ban nem hozták létre saját államukat az ENSZ tervezte területen. A Palesztin Állam kikiáltására csak 1988-ban került sor. Az előtte való évben alakult meg a Hamasz, melynek legfőbb célja a TELJES izraeli terület palesztin kézbe összpontosítása lett, mégpedig Izrael elpusztításával és a zsidók "tengerbe szorításával". Ilyen előzmények után zajlottak a különböző fegyveres konfliktusok a két terület között. Ezek során 1967-ben Izrael teljes egészében megszállta a palesztinoknak szánt térséget, ám 1993-ban (Oslói megállapodás) és 1994-ben (Gáza-Jerikó Autonómia Egyezmény) széles körű autonómiát adott Palesztinának. Ezt az autonomiát sem ismeri el azonban a Hamasz, mert teljes körű önállóságot akar és a teljes terület felett.

Az izraeli hadsereg jelenleg szárazföldi, tengeri, légi és elszigetelő háborút folytat a Föld egyik legsűrűbben lakott régiója ellen, ahol egy 41 km hosszú és átlagosan 9 km széles tengerparti részen 2,3 millió ember él összezsúfolódva. Benjamin Netanjahu hármas problémával néz most szembe: hogyan tarthatja meg a világ szimpátiáját Izrael mellett (a támadás dacára), hogyan zárhatja ki a polgári lakosság lemészárlását, miközben a Hamasz fegyvereseit akarja csak kiiktatni és végül, hogyan minimalizálhatja saját katonáinak (polgárainak) elvesztését a világ legnehezebb terepén, egy sűrűn lakott, alagutakkal teli területen, ahol a modernebb izraeli harci eszközök (pl Merkava harckocsik) nem tudnak érvényesülni.

Katonai értelemben egyértelműen rémálom Gáza területén harcolni, diplomáciailag pedig nehezen védhető az egész, ha elhúzódik és a jelenleginél is nagyobb humanitárius katasztrófát okoz, az egyébként is nyomorgó térség polgári lakossága számára.

Közben nagy kérdés az is, hogy miként reagálnak a legfontosabb hatalmi tényezők a szárazföldi támadás megindulására, így hogyan reagál a Dél-libanoni Hezbollah, hogyan válaszol a Hamaszt támogató Irán, mit tesz Törökország, mit lépnek az arab álamok (pl a szomszédos Egyiptom) és mennyire avatkozik bele az eseményekbe az Egyesült Államok (illetve Oroszország és Kína)? 

Mint ismeretes az egyetlen muszlim ország neve mely 1947 óta (Izrael megalakulásától kezdődően) folyamatosan és engesztelhetetlenül a zsidó állam legfőbb ellensége: Irán. Még 1985 körül hozta létre Izrael zaklatására Dél-Libanonban működő a síita Hezbollahot, mely minden alkalmat megragad a zsidók elleni fellépésre. A két hatalmi tényező, vagyis a teheráni kormány és a Hezbollah következő lépései sok tekintetben lesznek meghatározóak. Például abban, hogy mennyire eszkalálódik majd a háború.

Ami biztos, hogy az IDF nehéz feladat előtt áll: mélyebben is be kell ugyanis vonulnia a sűrűn lakott területekre, ahol már komolyabb véráldozatok várhatóak (egyelőre nincs izraeli veszteség). Dr Szenes Zoltán egyetemi tanár és nyugalmazott vezérezredes szerint (ATV interjú - október 28.) az izraeli hadsereg körülbelül egy 60-70 ezres palesztin haderővel áll majd szemben (melynek felét tesziik ki a Hamasz fegyveresek).

Az 1956 egyszerre volt forradalom és szabadságharc is! Előbbi azért mert valódi köztársaságot akart az ország, parlamentáris demokráciával, több-párt rendszerrel és sajtószabadsággal; utóbbi pedig azért, mert ezt a célt az orosz csapatok kiutasításával, szuverén országként akartuk elérni.

Akkoriban a Szovjetunió tartotta ugyanis függésben Magyarországot, ahogyan egész Kelet-Európát is, mégpedig az 1945-ös esztendőtől (a II. világháború lezárulásától kezdődően). Támaszkodhatott a mindenütt jelen lévő csapataira, hiszen egyedül Magyarországon 100 ezer katonájuk állomásozott. Nem kérdezték meg a Kelet-Európai népeit: "akartok e szovjet mintájú kommunizmust országaitokban", egyszerűen kikényszerítették azt mindenhol a katonáik segítségével és a helyi kommunista vezetőket hatalomba ültetve. Mi Rákosit kaptuk és kommunista bandáját (Gerőt, Révait, Farkast, Péter Gábort). Jött az ÁVH rémuralma, Recsk és az általános nyomor, személyi kultusszal nyakon öntve. Aki Szabad Európát hallgatott megverték, aki a kommunistákat szidta becsukták, aki tiltakozni próbált kivégezték. Mindez 1949 és 1956 közt non-stop. A parasztok földjeit elvették, a vállalatokat államosították, nemzeti jelképeinket kukába dobták és mindenhol  a párttitkárok döntöttek mindenben. Aztán 1956-ban egyszer csak megelégeltük az egészet. Ezen nem változtatott az sem, hogy az utolsó pillanatban Hruscsov leváltotta Rákosit és 1956 október 23-án a forradalom kirobbanásakor már nem is volt az országban. Leváltása későn jött, ekkor már lángra kapott a tiltakozás és a felháborodás parazsa az országban.

A kép forrása: www.life.hu

Az 56-os forradalmárok egyszerre akartak demokráciát és szabadságot, ám mivel az orosz megszállók egyiket sem engedték számunkra, fegyverhez nyúlt az ország. Kereken 20 napon keresztül tartottak a harcok, melyek már 1956 október 23-án este elkezdődtek a Bródy Sándor utcai rádió épületénél. Eleinte az oroszoknak dolgozó ÁVH és a megszálló orosz alakulatok voltak ellenfeleink, később pedig már az egész Vörös Hadsereg. A Szovjetunió ugyanis 1956 november 4-én megindította ellenünk hadseregét, Ivan Konyev marsall parancsnoksága alatt. Hatalmas volt a túlerő: sora estek el a legkitartóbb barikád-központok a fővárosban, így a Tűzoltó utca, a Baross tér, a Széna tér és a Corvin köz. Nagy Imre utolsó rádió-nyilatkozatát követően a jugoszláv nagykövetségre menekült. Innen csalta ki aztán Kádár és vette katonai őrizetbe, hogy aztán 19 hónappal később felakasztassa. (Majd arccal lefelé eltemettesse.)

1956-ban generációk harcoltak Pest utcáin az orosz megszállók ellen. Csak az tud hitelesen megemlékezni küzdelmeikre, aki ismeri céljaikat és azt az elszántságot, mellyel le akarták rázni az orosz uralmat. Nem kell, hogy hozzátartozónk legyen az 56-os forradalmárok között (e sorok írójának éppenséggel van 56-ban fegyvert ragadó rokona), de igenis tudnunk kell azt a történelmi leckét, amit az ő haláluk vert fejünkbe: "soha többé orosz befolyást hazánkban". Mintha elfelejtődne ez a tanulság napjainkban.

A kép forrása: www.24.hu

Mintha elsikkadna a lényeg: soha ne kerüljünk olyan helyzetbe, ami idegen uralmat hozhat számunkra. Megszenvedte már e nép a múltat s jövendőt, így kivívtuk magunknak annak jogát, hogy szabadon élhessünk. Nem kell nagyhatalmakhoz dörgölőznünk, végképp nem ahhoz, amelyik 67 éve népünket gyilkolta.

Ha valami öröksége lehet 1956-nak, akkor éppen ez az!

***

Kipcsak volnék? Eddig ezt nem is tudtam. Bár igazság szerint egyetlen rokonom, szomszédom, barátom, munkatársam vagy ismerősöm sem tud arról, hogy akárcsak léteznének ilyen etnikumú emberek a környezetükben. Miniszterelnökünk mégis azt állította Bakuban, a Türk Tanács ülésén (mely a türk nyelvű országokat fogja össze, így Törökországot, Üzbegisztánt, Kirgizisztánt, Kazahsztánt és Azerbajdzsánt), hogy itt nálunk Magyarországon bizony nagyon is élnek kipcsakok. A kijelentés így hangzott el:

Mert hogy a kipcsakoknak van éves ülése Magyarországon. (WTF??) És persze vannak itt kipcsak törzsek is. Mégis hol??? ... kérdezné az ember, de aztán inkább úgy dönt: művelődik kicsit, hátha ő a hülye a tudatlan és nem figyelt oda annak idején a történelem órákon.

Ha tehát utánanézünk ennek a népcsoportnak a történelemkönyvekben, akkor azt találjuk, hogy közel ezer esztendővel ezelőtt (!) valóban létezett egy ilyen megnevezésű nép, mely a számunkra ismerősen csengő kunokkal közös törzsszövetséget alkotva birtokolta a dél-orosz sztyeppevidéket mégpedig mintegy 150 éven keresztül (1070 és 1240 között). Ekkor azonban megjelentek Ázsia belső vidékeiről a mongolok (tatárok) és megsemmisítették birodalmukat. A kunok ekkor menekültek Európa felé és érkeztek meg Magyarországra, ahol IV. Béla letelepítette őket (a később róluk elnevezett kis- és Nagykunság vidékén). Körülbelül ennyi a lényeg róluk. Később nagy nehezen beilleszkedtek a Magyar Királyságba, felvették a kereszténységet (bár előtte fellázadtak a kötelező megtérés ellen) és egy nagyjából száz esztendőnyi idő elteltével teljesen beolvadtak a magyarságba. 

Már a XIV. században sem lehetett azonosítani a kunokat a magyar alföldön, a későbbi évszázadokban pedig tökéletes lett asszimilációjuk. Napjainkban emléküket egy tájegység őrzi, néhány településnév, illetve némi tájmotívum a képzőművészetben, alföldi ornamentikában (megemlítve még talán a "Kun" vezetéknévvel ellátott embereket). Napjainkban kun törzsekről beszélni a jelenlegi Magyarországon körülbelül olyan, mintha Macron elnök úr gall harcosokkal büszkélkedne más állami vezetők előtt az EU -ban.

Persze Orbán viselkedése kicsit érthetőbb, ha belegondolunk abba, hogy mindig is kereste a keleti diktatúrák barátságát (pl. Oroszország, Kína, Irán, stb) pláne, ha olyan diktatúrák országcsoportjáról van szó, ahol jelenleg 155 millió ember él (közel 5 millió négyzetkilométeren).

A Török Tanács országaiban ugyanis ekkora jelenleg a népesség. Ugyanakkor abba sem árt belegondolni, hogy ezek muszlim országok, a legkevésbé sem rendelkeznek európai szokásokkal, sőt kőkemény diktatórikus berendezkedés mindenhol a jellemző és szinte középkori a gondolkodásmód (nők helyzete  ... stb). A keresztény értékrend sehol nincs és az emberi jogok fogalma is többnyire értelmezhetetlen szójáték csupán vezetőik számára. Amellett Törökország jelenleg masszív népirtás végez Szíriában, ahol folyamatosan gyilkolássza a kurdokat. Mi pedig teljes mellszélességgel támogatjuk ebben.

Ami engem illeti: nagyon nem érzem magam sem kipcsaknak, sem töröknek, sem kirgiznek (vagy üzbégnek). Magyarnak vallom magam, némi német "beütéssel" (felmenőim között főleg svábok akadtak). Ha 5-6 generációt visszanézek ez a két nép bukkan fel őseim sorában, katolikus vallással. Nem szeretnék sem muszlim, sem kipcsak lenni, most már megmaradnék magyarnak, ha lehet. És így vannak ezzel barátaim, ismerőseim, munkatársaim is, akik velem együtt felhúzott szemöldökkel hallgatják mindannyiszor miniszterelnökünket ahány alkalommal csak "törökösíteni" próbál bennünket. Pedig töri magát rendesen a témát illetően, amit a napokban az igazolt leginkább, hogy a Természettudományi Múzeumban (jelentős kormányzati támogatással és Kásler úr pártoló közreműködésével) megnyílt az "Attila örökösei - A hunoktól az Árpád-házig" című (ál)tudományos kiállítás.

Én mégis azt mondom: tekintsünk már nyugatra - az isten szerelmére - és a keresztény Európával foglalkozzunk, mert ott a helyünk, nem a muszlim ázsiai pusztán, ahol valószínűleg röhögőgörcsöt kapnak az üzbégek és kirgizek, amikor szeretett vezetőnket hallgatják arról, hogy mekkora nagy törökök és kipcsakok vagyunk is mi itt a Kárpát-medencében. :))))

***

Generációk fejébe verte bele a Kádár-rendszer 1957 és 1989 között, hogy 1956 valójában egy ellenforradalom volt és harcosai fasiszta ideológiák nevében harcoltak a törvényes rend ellen. Egy berendezkedés ellen, melyet természetesen a nép szabad akaratából választott magának. Sokakban meg is ragadt ez a gondolat és elhitték, majd továbbadták gyermekeiknek, unokáiknak. Rengetegen hitték el, a későbbi korosztályokból is, hogy a kommunizmus útjára a magyarok önszántukból léptek 1949 -ben (második magyar köztársaság vége) és nem a szovjet megszálló hadsereg illetve KGB nyomására. 

Aztán jött a rendszerváltás, politikusok, politológusok és történészek új csapata, akik helyre tették az egészet és onnantól mindenhol megjelenhetett már a valós terminológia, vagyis, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt. Ez áll ma is  a tankönyvekben, tegyük hozzá: helyesen. De mi is a különbség pontosan?

Nos, a forradalom egy hirtelen bekövetkező, gyors és erőszakos lefolyású hatalomváltás, mely teljes és gyökeres változást hoz egy-egy állam társadalmi, politikai berendezkedésében, mégpedig széles néptömegek spontán részvételével. A kommunista felfogás pozitív előjellel látja el a jelenséget, mert a marxisták szerint a forradalmak mindig fejlettebb rendszerekhez vezetnek, hiszen a királyságot néphatalomra, azaz köztársaságra cserélik. Vagyis szerintük a forradalmak, kivégzik a zsarnok királyokat (1649-ben I. Károlyt, 1793-ban XVI. Lajost, 1918-ban pedig II. Miklóst), majd hatalomra segítik a dolgos nép fiait. Természetesen igazságot szolgáltatva, mert a hatalmat mindig annak kell birtokolnia (legalábbis a kommunisták szerint), aki  az államot munkájával működteti és a javakat megteremti (munkásnak, parasztnak).

Mindezzel szemben, mi az ellenforradalom? A felsoroltak ellentéte, vagyis az a folyamat, amikor a jogos néphatalmat egy királyságra vágyó réteg (vagy csoport) próbálja megdönteni, mely a gazdagok, nemesek, főpapok, konzervatívok uralmát akarja visszaállítani. (Legalábbis a kommunisták értelmezésében.) Szerintük ilyen ellenforradalom zajlott 1919 -ben és 1956 -ban is, hiszen míg az előbbi esetben a baloldali forradalmak (őszirózsás forradalom + tanácsköztársaság) kialakított rendjét horthysták döntötték meg, addig az utóbbi esetben (1956-ban) a nyugati dekadenciát és imperializmust szolgáló fasiszta reakciós csoportok léptek fel a törvényes rend ellen (ismét csak hangsúlyozva: a kommunisták értelmezésében). No és mi a valóság?

A valóság az, hogy a forradalom nem mindig igazságos, gyakran éppúgy zsarnoki rendszereket teremt, mint egy monarchia. Lásd: jakobinus állam 1793-ban, vagy Lenin állama a cár kivégzését követően. A másik fontos körülmény, hogy az "ellenforradalom" kifejezés a XX. században nehezen értelmezhető kifejezés, de 1956 -ra a legkevésbé sem alkalmazható. Az 1956 -os események társadalmi igazságosságot, demokráciát, társadalmi - gazdasági pluralizmust illetve polgári szabadságjogokat céloztak, vagyis valódi forradalmat valósítottak meg. Több, mint ezer éves krónikánk összesen három forradalmat hordozott: 1848 -at, 1918 -at és 1956 -ot.

Lényeges, hogy tisztázzuk történelmünk fogalmait és megtaláljuk az objektivitást, múltunk eseményeinek értékelésében. Mint ahogyan az sem ártana, ha képesek lennénk helyén kezelni az államformák kérdését is. Pláne most, hogy miniszterelnökünk három hónap múlva a királyi várba költözik.

A köztársaság a közügyek és államhatalom polgárok általi közös irányítását és ellenőrzését jelenti, nagyrészt képviseleti (parlamentáris) rendszerben és többnyire alkotmányban szabályzott módon. A királyság uralkodói tekintélyre épülő berendezkedés, mely azonban szintén működhet alkotmányos módon, parlamentáris rendszerben (lásd: Egyesült Királyság, Holland Királyság, Norvég Királyság). A demokrácia meglétéhez vagy hiányához tehát egyiknek sincs köze. Épülhet autokrácia és/vagy diktatúra köztársaságban, királyságban és királyságként működő köztársaságban is. És forradalom (vagy ellenforradalom) sem kell hozzá.

Az évfordulók már csak olyanok, hogy ilyenkor szívesen idézzük fel a megemlékezésre okot adó eseményeket. Pontosan így van ez szeptember 11 kapcsán is, mely az emberi történelem legnagyobb terrortámadásaként rögzült mindannyiunk tudatában. Aki felnőttként élte át 2001 szeptember 11 -ét, az soha nem felejti el, hogy miként hatottak rá az akkori események és haláláig emlékezni fog arra is, hogy mit csinált éppen akkor, amikor a híradásokban megjelentek azok a bizonyos iszonyatos képsorok.  Két hatalmas épület dőlt össze New Yorkban (ezek egyenként 110 emeletesek voltak és a Világkereskedelmi Központnak adtak helyet) maguk alá temettek mintegy 2605 embert.

Az információk fokozatosan árasztották el a világot akkoriban: egymás után jöttek a hírek arról, hogy amerikai utasszállító gépek csapódtak az említett tornyokba és hogy két másik repülőgép is lezuhant: az egyik a Pentagonban okozott károkat, a másik pedig - melyet a Fehér Ház lerombolására szántak - az utasok hősies közbelépése miatt Pennsylvánia államban ért földet (semmiben sem téve kárt). A áldozatok száma a repülők utasaival együtt (és a 19 géprablóval) 2996 -ra emelkedett. Majd 3 ezer élet veszett oda tehát azon a bizonyos napon értelmetlenül, miközben a világ egy emberként kiáltott fel: MIÉRT?

A válasz sokkal később érkezett meg, amikor az FBI mintegy 7 ezer különleges ügynök bevonásával, sok ezer tanú kihallgatásával és több tucat szakértő (mérnökök, repülési szakemberek) megkérdezésével lezárta a vizsgálatot és megállapította, hogy a terrortámadást valóban az a szélsőséges, iszlamista terrorszervezet hajtotta végre, mely magára is vállalta az akciót: nevezetesen az 1988 -ban alapított al-Káida (és annak vezetője, a szaúdi Oszáma bin Láden). 

Az ok, a vizsgálatok szerint az USA agresszív Közel-kelet politikája volt, nevezetesen: Izrael folyamatos támogatása, Szaúd-Arábia katonai partnerré tétele és a Szaddám Husszein vezette Irak erősödő szankcionálása. Az amerikai utasszállító repülőgépek felhasználása saját felhőkarcolóik ellen, eredetileg egy Khalid Sheikh Mohammed nevű al-Kaida tag fejében született meg, de a szervezet két csúcsvezetője: Oszama bin Láden és Muhammad Átef is azonnal támogatták az elképzelést. Az akciót 1999 elején kezdték el megtervezni, a 19 végrehajtót (15 szaúdit, 1 egyiptomit, 1 libanonit és egy Emirátusokból való dzsihadistát) személyesen Oszáma bin Láden válogatta ki. A 19 fős csapat (vagyis a 4 eltérítendő gépre feljuttatott terrorista) vezetője az akkoriban 33 éves, egyiptomi születésű Mohamed Atta lett. (Ő maga is az egyik gépen tartózkodott, így aktív részese volt a támadásnak.) A merénylők tisztában voltak azzal, hogy az akcióban ők maguk is meghalnak majd.

A 2001 szeptember 11 -én végrehajtott terrortámadás megtervezői

Maga az akció egyszerűsége miatt volt annyira hatásos: a terroristák egyszerű késekkel, szúró-vágó eszközökkel vették át a repülők irányítását, majd vezették azokat a felhőkarcolókba. A pusztítás az ikertornyoknál hihetetlen volt: óriási tűz keletkezett, majd előbb a déli torony dőlt össze (56 perccel a becsapódást követően, vagyis 9 óra 59 perckor), majd az északi torony omlott össze (102 perccel a becsapódás után, 10 óra 28 perckor). A becsapódás és az összeomlás közt a környező utcákban és épületekben tartózkodók azt látták, hogy sokan a mélybe vetették magukat a WTC tornyok felső emeleteinek ablakaiból, az öngyilkosságot választva. 

Az USA bosszúja nem maradt el és három síkon indult: az egyik a terrorizmust legjobban támogató, tálibok uralta Afganisztán megtámadása lett (2001 október 7-én, az "Operation Enduring Freedom" hadművelet keretében), a másik Irak lerohanását hozta (2003 március 20-án), a harmadik pedig Oszama bin Láden utáni hajszával kezdődött. Az al-Kaida vezért azonban csak 10 évvel a WTC támadás után, 2011 május 2-án tudta csak megtalálni és megölni egy Navy SEALs egység, a pakisztáni Abbotábád városában. (A halálos lövést egyébként egy Robert O'Neill nevű katona adta le.)

Szeptember 11 örökre bevonult az emberiség történelmébe, mint az értelmetlen gyilkolás, az elvakultság és a vérengzés szimbóluma. 2018 -ban, a 17 éve történtekre emlékezünk.

***

Orbán Viktor miniszterelnök Kirgizisztánban részt vett a "török nyelvű államok együttműködési tanácsának" VI. ülésén, ahol kijelentette, hogy a magyarok Attila (vagyis a hunok) leszármazottai és a türk népekkel nyelvrokonságban állnak. Pont.

Túllépve azon, hogy mindezt nem egy történész vagy nyelvész, hanem egy jogász mondta (ráadásul kijelentő és nem feltételes módot használva), felmerülhet bennünk a kérdés: miért is jó annyira nekünk, ha az ázsiai türk államokkal "közösködünk"? Annyira "közösködünk", hogy példaképnek és rokonnak is tekintjük őket? Egyáltalán: tényleg a türkök az őseink? Megjegyzem nekem speciál biztosan nem, mert bár magyarnak vallom magam, őseim még Mária Terézia korában, svábokként (vagyis katolikus délnémet földművesekként) telepedtek le a Dél-Dunántúlon. Ha távoli őseim kilétének felderítésére tett erőfeszítéseim (amit még egyetemista koromban tettem) helyes nyomvonalon haladtak, kijelenthetem: német gyökerű felmenőim inkább harcoltak a törökökkel, mintsem rokonaiknak tekintették volna őket. Hozzáteszem: kicsit sem bánom, hogy nincs közöm a muszlim vallású, ázsiai kirgizekhez, kazahokhoz, üzbégekhez és törökökhöz. Bár elfogadom, hogy Orbán Viktor velem ellentétben örömmel tekinti vér-testvéreinek a kazah puszták és kirgiz hegyek lakóit, én a magam részéről inkább megmaradok európai identitásúnak (és több száz évre visszamenően kereszténynek).

De végül is mi a közös a török nyelvű (és hagyományú) 6 államban: Törökországban, Azerbajdzsánban, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Türkmenisztánban és Üzbegisztánban (mely országokban egyébként ma együttesen 150 millió ember él)? Például az, hogy mindegyikben Allahot imádják, aztán, hogy mindegyikben autokrácia - néhol kifejezett diktatúra (sőt személyi kultusz) - működik és végül, hogy mindegyikben relatíve alacsony az átlag népesség életszínvonala. Mind a hat türk államban alacsonyabb az egy főre eső GDP, mint nálunk. Kirgizisztánban még 1200 dollárt sem éri el, míg nálunk 15 ezer $ felett van. (Persze a közös jellemvonások folytathatóak: a higiéniához, nőkhöz, polgárjogokhoz, a diktatórikus vezetés elfogadásához való viszonnyal is, de nem letérve a fő nyomvonalról, most csupán a legfontosabbakra fókuszáltam.) Miniszterelnökünk nagy keleti barátkozása kapcsán mondhatnám egyszerűen, hogy "legyen csak rokona a türköknek Orbán Viktor, ha annyira akar, csak bennünket hagyjon ki belőle", de neveltetésem és befejezett tanulmányaim nem engedik az ilyesfajta fraternizálást és tudománytalan megközelítést.

Török nyelvű országok (forrás: Wikipédia)

Ha ugyanis a tények és a tudomány "talaján" vizsgáljuk a kérdést, megállapíthatjuk, hogy egyáltalán nem tudjuk rokonaink e a türk népek és ha igen, akkor ez a rokonság mennyire vehető komolyan (vagyis mennyire erős, vagy  mennyire meghatározó)? Annak idején az egyetemen még úgy tanultuk, hogy a magyar törzsek sztyeppei vándorlásuk során (a Kárpát-medence felé tartva) áthaladtak türkök lakta vidékeken és hosszabb-rövidebb időt együtt is éltek különböző török etnikumokkal (például a Kazár Birodalom határvidékén élve csuvas-törökökkel). Volt tehát valószínűleg keveredés és nyelvi kapcsolat is (nem tagadható, hogy több száz török szó épült nyelvünkbe). Ugyanakkor sem a hun-magyar, sem a türk-magyar rokonság bizonyítás nélkül maradt a mai napig. Főleg a hun - magyar leszármazás áll gyenge tudományos lábakon, tekintve, hogy sem térben, sem időben nincs egyetlen egyezés sem a két nép (magyar és hun) együttéléséről. Egyszerűbben fogalmazva: sehol és semmikor nem tartózkodtak őseink ott, ahol a hunok. Utóbbiak 375-ben lépték át a Volgát és szerveztek birodalmat Európában (Kárpát-medencei központtal, 434 és 453 közt Attila vezetésével), majd 100 esztendővel később (475 körül) visszatértek Ázsiába, ahol fokozatosan beolvadtak az ott nomadizáló etnikumok szórvány csoportjaiba. Mindez bőven a magyar törzsek sztyeppei megjelenése ELŐTT zajlott! Levedi (vagyis első ismert törzsi vezetőnk) csak a 9. században (a 800-as évek közepén) bukkan fel a forrásokban (pl. bizánci írásokban), a róla elnevezett levédiai területeken. Ekkor már egyetlen korabeli írás sem emleget hunokat a térségben.

Visszatérve a türk kérdésre: a mai magyar identitásnak legkevésbé sem része a türk rokonság (ha létezik egyáltalán). Közel állnak viszont hozzánk (kulturálisan és történelmileg is) a lengyelek, a horvátok, a németek és a több környező, európai keresztény nép is, de a török biztosan nem. Az oszmánokkal évszázadokon keresztül álltunk harcban: már Nagy Lajos királyunk is csatázott velük (1366 -ban), majd jött a Hunyadiak kora, Nándorfehérvár ostroma, Mohács, a török megszállás, Eger hősies megvédése illetve Zrínyi Miklós küzdelme a 17. században. Később, 1699-re (karlócai béke) nagyrészt kiűztük őket Magyarországról (európai összefogásban, de főleg az osztrák seregeknek köszönhetően), de még a 18. században is fel-fel lángoltak az összecsapások, egészen az 1791-es szisztovói békéig. Összesen tehát 425 esztendőn keresztül folyt a magyar vér a törökök miatt (1366 és 1791 között), miközben nem kevesebb, mint 20 generáció szentelte életét az oszmánok elleni harcnak. Most meg hirtelen rokonaink lettek?

Ha már mindenképp rokonokat kell keresnünk (hiszen erre bizonyos társadalmi csoportokban igény, kormányzati körökben pedig politikai szándék is van) és erre a finneket nem tartjuk megfelelőnek, noha fejlett és sikeres "működő" keresztény országban élnek (ahol bezzeg a GDP háromszorosa az itteninek és Európában a 10 legmagasabb közé tartozik), vajon miért épp az ázsiai diktatúrákban élő, elmaradott, muszlim vallású türköket választjuk? Miért kezeli tényként a velük való feltételezett rokonságot miniszterelnökünk? 

A magyarság európai nép, európai értékekkel és hagyományokkal. Nem kellene pillanatnyi érdekek miatt eldobni másfél évezred történelmét. Őseink írták ugyanis ... gyakran vérrel. 

*** 

Történelmünk utolsó 100 évét három diktátor határozta meg, akik együttesen 1920 és 2020 közt (megelőlegezve, hogy az elkövetkező két évben minden marad úgy, ahogyan most van) pontosan 71 évig kormányozták Magyarországot. Az első Horthy Miklós volt: 1920 és 1944 közt (24 éven át), a második Kádár János: 1956 és 1989 közt (33 éven keresztül), a harmadik pedig Orbán Viktor 1998-2002, és 2010 óta (vagyis 2020-al bezárólag 14 éven át. Persze 2022-ig lesz miniszterelnök, de a kerek 100 esztendő miatt vegyük most a 2020-at alapul). Egy jobboldali konzervatív, egy szocialista és egy jobboldali nemzeti rendszer követte egymást, melyekben közös volt, hogy antidemokratikus módon működtek, bár nem egyforma mértékben. Kádár időszakát az egypárti diktatúra jellemezte, szovjet függésben, Horthy és Orbán pedig autokráciát valósítottak meg, egyikük a Hitler vezette Németországgal, másikuk pedig a Putyin vezette Oroszországgal építve ki szoros kapcsolatokat. 

A három rendszer ugyanúgy marginálta a pártokat: Horthy betiltotta a kommunistákat (1921. évi III. tc.) és nyílt választásokat tartott (lehetővé téve a nyomásgyakorlást), Kádár egyetlen pártot sem engedett működni (csak a kommunistákat), Orbán pedig belülről bomlasztja az ellenzéki szervezeteket és ellehetetleníti a civilek működését. Mindhárom rendszer korlátozta a szabad sajtó működését is: Horthy alatt a baloldali újságírók "rejtélyes" halála volt jellemző (pl. Somogyi Béla és Rózsa Ferenc megöletése), Kádár csak pártlapokat engedett működni, Orbán pedig kiszorítja a az ellenzéki orgánumokat és újságokat a közéletből (lásd: Népszabadság, Class FM, Lánchíd Rádió, Magyar Nemzet, megyei lapok ... stb megszűnései). 

Mindhárom rendszer ellenségképeket gyártott, melyekkel manipulálni tudta a lakosságot: Horthy a trianonista nyugatot démonizálta (pedig valójában az antant segítette hatalomra), Kádár a nyugati mételynek tartott imperialistákkal riogatott, Orbán meg azt akarja elérni, hogy legfőbb ellenségeinknek az EU vezetőket és a migránsokat  tekintsük. Mindhárom rendszer szoros kapcsolatokat ápolt bizonyos nagyhatalmakkal: Horthy Németországgal, Kádár a Szovjetunióval, Orbán meg a keleti diktatúrákkal, így Oroszországgal, Kínával, Törökországgal ... stb. Mindhárom rendszer kialakította a maga példaképeit és ikonjait: Kádár a nagy kommunista vezetőket és elődöket (Marxt, Lenint), Horthy a konzervatív magyar arisztokratákat, Orbán pedig a történelmi múltunkból vett példákat, például: Tisza Istvánt, Klebelsberg Kúnót, Horthyt ... stb. Mindhárom rendszer kitermelte a maga külön elit kasztját, a megkülönböztetett, kiváltságosokat: Kádár a párt-főtitkárokat (akiknek bármit lehetett), Horthy a vitézeket (hiszen a vitéz rendben csak hívei kerülhettek), Orbán meg az oligarchákat és a Fidesz-vállalkozókat. Mindhárom rendszer hosszú távra rendezkedett be, jelentős szerviensi kört kialakítva, akiket érdekeltté tett a hatalom kiszolgálásában, így egy-egy, több évtizedes korszak fűződik neveikhez: Horthy-kor, Kádár-kor, Orbán-kor. 

A magyar néplélek mindig kedvelte az erőskezű vezetőket, a korszakokat teremtő vezéreket, kormányzókat, diktátorokat, akik országunkat a jellegzetes pannon-gőg jegyében világhatalmi tényezőkké tették (vagy azt hitték, hogy azzá teszik). Horthy a Nagy-Magyarország visszaállításáról álmodozott, Kádár a legnagyobb hidegháborús tömb élenjáró államává és legvidámabb barakkjává tette hazánkat, Orbán pedig az egész EU -val áll szemben, miközben azt hiszi, ha Kínával és Oroszországgal "barátkozik", akkor egyenrangú lesz velük, Magyarország pedig világhatalmi tényezővé válik. Mindhárman rosszul mérték fel helyzetüket: Nagy-Magyarország visszaállítása helyett előbb a nácik, majd a kommunisták fosztották ki hazánkat (és rombolták le városainkat), a Szovjetunió úgy omlott össze, hogy Magyarország jelentéktelen kisállam maradt, mely a rendszerváltás utáni versenyben még le is maradt KGST beli társaitól, ma pedig a nagy keleti diktatúrák (Oroszország, Kína) inkább kihasználják kétkulacsos szerepünket és afféle trójai falóként tekintve ránk csak felhasználnak arra, hogy befolyást (és infókat) nyerjenek az EU működésében. Végül érdemes megjegyezni: mindhárom rendszerben fontos szerepet töltött be egy-egy karhatalmi erőszakszervezet: a Horthy idején a szuronyos puskákkal járöröző csendőrség, Kádárnál az ÁVH örökébe lépő BM - állambiztonsági szolgálat, Orbánnál pedig a TEK és a felbérelhető kopaszok (lásd: liget-tüntetés, Nyakó féle ügy).

Zárásul feltehetjük a kérdést: vajon képesek vagyunk e tanulni történelmünkből és végre nem diktátorokat szolgálni? Aligha. Legalábbis a felerészben ázsiai, felerészben európai identitású magyarság egyik része biztosan nem. De kérdés az is: vajon megértjük e valaha, hogy a magyarság csak akkor vívhatja ki tiszteletét a népek közösségében, ha becsületes úton jár? Vajon tudunk e mit kezdeni egy igazi demokráciával, mely csak egyetlen egyszer, 1989 és 2010 közt fordul elő történelmünkben? A válaszokat a jövő rejti és csak az idő tudja megválaszolni. De a jelenlegi helyzetet elnézve nagyon nem úgy tűnik, hogy a helyes úton járnánk. Már megint.

A kérdés napjainkban vetődik fel, amikor - külföldön és idehaza - egyre több színészről, producerről, rendezőről derül ki botrányokkal "tarkított" múltja. 2017 október elején Harvey Weinstein sokszorosan elismert és díjazott amerikai producerről derült ki, hogy számtalan nő ellen követett el szexuális zaklatást, majd ugyancsak Amerikában Kevin Spacey és Dustin Hoffman kétszeres Oscar-díjas színész került hasonló cipőbe, nem beszélve Brett Ratner rendező és Jeremy Piven színész mostanában felszínre kerülő hasonló ügyeiről. Idehaza tavaly áprilisban Kiss László úszóedző 55 évvel korábbi erőszakolási ügye háborította fel a közvéleményt, majd idén októberben Sárosdi Lilla kitűnő színésznő robbantott ki egy botrányt (október 19-én), melyben egy 23 évvel korábbi esetre visszanyúlva szexuális zaklatással vádolta meg Marton László elismert rendezőt. (Ez utóbbi ügyről egy korábbi posztunkban írtuk meg véleményünket.)

A "metoo mozgalom" 2017 őszén kétségtelenül szárnyra kapott kis hazánkban és már szinte naponta állnak elő hölgyek, lányok, asszonyok korábbi (néha évtizedekre visszanyúló) zaklatási ügyeikkel, melyek az egyszerű fenékre csapástól és szóbeli ajánlattételtől a tettlegességig fajulóan mutatnak széles skálát. A megvádoltak többnyire hallgatnak, vagy félrebeszélő nyilatkozatokat tesznek, megkerülve a valódi bocsánatkérés kellemetlenségeit. Ugyanakkor közben karrierek dőlnek be és a korábban tiszteletet, elismerést, megbecsülést évtizedek munkájával elért életművek percek alatt válnak semmissé. 

Felmerül a kérdés: elválasztható egymástól egy komoly életmű - több tucat nagyszerű rendezés és/vagy színészi játék, rengeteg eredmény, kitüntetés - és egy hirtelen napvilágra kerülő tett? Amikor kipattan egy felháborító eset, akkor valójában a tettet ítéljük el, vagy az azt elkövető embert? Lehet értékelnünk és szeretnünk egy olyan ember műveit - darabjait, képeit, írásait vagy alakításait - akiről egy számunkra elfogadhatatlan dolog derül ki? (Nem idevéve természetesen az erőszakolási ügyeket, melyekre soha nem lehet semmiféle bocsánat.)

A válasz nagyon szubjektív (ezért is vagyunk kíváncsiak a többség véleményére, a posztunk végén megtalálható szavazási lehetőség révén). Két körülményt - pro és kontra - figyelembe kellene vennünk: az egyik, hogy világunk nem fekete vagy fehér, nincsenek hibátlan emberek, mint ahogyan még a legrosszabbakban is van valami jó, a megbocsátás pedig keresztényi erény. "Erősebb, aki megbocsát, mint aki őrzi a sérelmeit, és erősebb, aki jóvátesz, mint aki csak megbotlik." /Raduan Nassar/ Az érték pedig akkor is érték marad, ha körülményei nem hibátlanok. Egy gyönyörű vers, egy meghatóan szívhez szóló darab, egy csodálatos színészi játék a pillanatnak szól és ha visszhangot ver bennünk elérte célját, nem kell feltétlenül kutatnunk teremtőjének múltját.

A másik körülmény: a művészet hitelesen csak az emberen átszűrődve tud megjelenni. Így ha az ember olyan - amilyen, a "csalás" tetten érhetővé válik: tehát vagy hamis amit látunk, vagy igaz, de akkor bűne volt csupán botlás. És most nézzük, ki hogyan gondolkodik a témáról:

***

A hagyományos politikai oldalak értelmezése nem ugyanaz Európában és Magyarországon, sőt sokak szerint az egész allocatio értelmetlen, hiszen már egyáltalán nincsenek politikai "térfelek". Ha azonban mégis látni szeretnénk, hogy történelmünkben milyen politikai hagyományok fordultak elő jellemzőbb módon, előbb tisztázni érdemes az egyetemleges és hazai értelmezéseket. Nézzük előbb az európai felfogást. 

A kontinens többségi értelmezése szerint baloldali ideológiák nagy hangsúlyt fektetnek a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására, az általános (szociális) jogok biztosítására (a pusztán személyes, magán érdekek ellenében), a "gondoskodó állam" eszményére (a nagyobb állami szerepvállalás révén), és a jogkiterjesztő, azaz minden marginális társadalmi rétegnek azonos lehetőségeket biztosító politizálásra (a munkához-, oktatáshoz-, egészségügyi ellátáshoz-, emberhez méltó életkörülményekhez való joggal való törődésre) miközben inkább kozmopolita, mint nemzeti látásmód mentén tekintenek a világra, nyitottabb viszonyulást mutatva az integrációs szervezetek felé. Az európai értelembe vett baloldal egy meglehetősen széles politikai spektrum, melyen a szélsőbaloldali anarchizmustól a kommunizmus soha meg nem valósított elméletén és a szocializmus kudarcot vallott próbáját át egészen a szociáldemokrácia működőképes modelljéig megtalálható több ideológia is. 

Mindezzel szemben az európai értelembe vett jobboldaliság a hagyomány és a tekintély tiszteletéből indul ki, szemléletét a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalom-felfogás jellemzi, a gazdaság területén az állam minimális szerepvállalását hirdeti, a szabad-piacra, a szabad versenyre és az egyén öngondoskodására építve és elfogadva a nagyobb társadalmi különbségeket, miközben nem az állami segítségre akar támaszkodni és a magántulajdon elsőbbségét illetve az egyén felelősségét vallja, egy sokkal inkább nemzeti, mint kozmopolita viszonyulást preferálva. A jobboldaliság is egy széles politikai skálát takar, melyen a szélsőjobbtól a konzervativizmuson át a nacionalista populizmusig és a konzervatív liberalizmusig több ideológia is megtalálható. 

Az európai liberalizmus ideológiája az említett jobb - bal tengely mentén nem helyezhető el egyértelműen, hiszen részben az egyik, részben a másik oldalon található meg. Mindez azonban némileg torzul a magyarországi értelmezésben, ahol a liberális politizálást folytató szervezetek inkább a baloldalt "erősítik" és maga a baloldaliság illetve jobboldaliság is több elemében keveredik. A baloldalinak mondott pártok több tekintetben is jobboldali elemeket tűznek zászlajukra és a jobbos szervezetek is nagyon sok baloldali intézkedést valósítanak meg. 

A fő kérdés - és posztunk témája (a kifejezések jelentésének tisztázásán túl) - azonban az, hogy az európai értelmezésben vett jobb és baloldali ideológiák milyen arányban voltak képviseltetve történelmünkben? 

A baloldali ideológiákhoz tartozó szociáldemokrácia "startpisztolya" 1880 -ban dörrent el, amikor Frankel Leó vezetésével megalakult a Magyarországi Általános Munkáspárt. Ez volt az első magyar baloldali szervezet, hazánk történelmében. Aztán alig 10 évvel később, 1890 december 7-én a szervezet átalakult és létrejött a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely hosszabb életűnek bizonyult. A magyar szocdemek elsősorban az akkoriban erősödő munkásságot képviselték, az ő helyzetükön igyekeztek javítani. Sztrájkok, tüntetések, tömeges megmozdulások kísérték az MSZDP működését. (Nevezetes volt 1912 május 23 -án a "vérvörös csütörtök", amikor 100 ezer munkás követelt magának választójogot, de a hatalom véresen verte le tüntetésüket. Hat halálos áldozattal járt az oszlatás.)

Az első, nevében is kommunista párt  1918 november 24-én jött létre, ez volt a Kun Béla vezette Kommunisták Magyarországi Pártja, mely 1919 március 21-én puccsszerűen át tudta venni a hatalmat. (Ez volt a 133 napig tartó Tanácsköztársaság) Ezen időszakban már a baloldali nézetek egyre inkább az 1922 -ben létrejövő Szovjetunió ideológiáját kezdték jelenteni, és a marxista osztályharc elv eluralta az eredeti értékrendet. Az ellenforradalom és Horthy-korszak a kommunisták betiltását hozta, azonban 1945 -ben, a második világháború végén a szovjet csapatok Magyarországra érkezésével, a kommunizmus újra betette lábát hazánkba és itt is maradt majd fél évszázadon keresztül, egészen az 1989 -es rendszerváltásig. A korszak egyértelmű diktatúra volt, melyet előbb Rákosi, majd felpuhult változatában Kádár vezetett. Egypártrendszer, kommunista elnyomással, melyet 1956 -ben sikertelenül próbáltunk lerázni. 

A magyar politikai jobb oldal "gyökerei" a dualizmus 1867 és 1918 évek közti időszakáig vezetnek, amikor a Tiszák -  azaz Tisza Kálmán, majd fia, Tisza István - vezették hazánkat a konzervativizmus ideológiái mentén. A nemzeti-konzervatív felfogás erős táptalajra lelt Magyarországon. Bár az első világháború utáni zűrzavarban rövid időre megjelent a baloldaliság - előbb a 3-4 hónapig hatalmat szerző, balos színezetű polgári rendszer (Károlyi Mihály vezette őszirózsás forradalom révén), majd a "tisztán" kommunista Tanácsköztársaság (Kun Béla 133 napja) - mindez átmenetinek bizonyult és az ellenforradalommal, Horthy Miklós újabb nemzeti-konzervatív rendszert vezetett be, mely 1920 -tól egészen a második világháborúig működőképes maradt. A kommunistákat betiltották (rend törvény), a legfelső vezetés az arisztokrácia kezébe került, hazánkat grófok vezették (Teleki, Bethlen, Károlyi Gyula), jelentőséget kaptak a különböző címek, mint a "vitéz" és fontossá vált a "kegyelmes, méltóságos, nagyságos" megszólítás. Aztán a második világháború a szovjet megszállási övezetbe sodorta hazánkat és a 2. ukrán fronttal újra megjelent nálunk a kommunizmus. Az átmenet időszakában (1946-1949) a nép még szovjet nyomásra is a jobboldalt választotta (1945 -ös és 1947 -es választások) mikor a kisgazdákra voksolt. Sztálin és Rákosi csak hatalmi trükkök és kényszer segítségével tudta a magyarságot a kommunizmus útjára kényszeríteni. Ez a kényszer aztán 1989-ig tartotta fogságában országunkat.

A magyar bal és jobboldal első alakjai: Engelmann Pál (MSZDP alapító, 1890) és Tisza Kálmán, magyar miniszterelnök (1875-1890)

Összefoglalva, kiemelendő: a baloldaliság Magyarországon túlnyomó többségében csak diktatúráék képében tudott megjelenni, az 1890 és 1918 közti rövid átmenetet kivéve, amikor megerősödtek a balos szervezetek és 1918 őszétől 1919 tavaszáig Károlyi Mihály révén egy alig 4 hónapos időszakra polgári-baloldali rendszert létesülhetett. Ugyanakkor a jobboldal meglehetősen komoly múltra tekint vissza és 1875 -től 1945 -ig - kis megszakítással - 70 évnyi működőképességet tud felmutatni. (Az 1875 -ös, Tisza Kálmán nevével "fémjelezte" jobboldali kezdet talán vitatható, de korábbra azért nem tenném, mert előtte a politikai ideológiák elsősorban az Ausztriához fűződő közjogi helyzet függvényében identifikálódtak.)

Napjainkra a baloldal életéért, fennmaradásáért küzd Magyarországon, míg a jobboldal - főként a nemzeti konzervativizmus (mely erős populista vonásokkal és baloldali elemekkel, sajátos hibridizációban jelenik meg) - újabb virágkorát éli. A friss, októberi közvélemény-kutatások szerint, a biztos pártválasztók fele (52%) nemzeti-populista, 15% nemzeti-radikális (Jobbikos) és 33% valamilyen baloldali kis-pártot támogat. A jelentős jobboldali túlsúly sajátos történelmi múltja, érdekes megvilágításba helyezi jelen korunk politikai folyamatait. 

***