Orbán Viktor miniszterelnök Kirgizisztánban részt vett a "török nyelvű államok együttműködési tanácsának" VI. ülésén, ahol kijelentette, hogy a magyarok Attila (vagyis a hunok) leszármazottai és a türk népekkel nyelvrokonságban állnak. Pont.

Túllépve azon, hogy mindezt nem egy történész vagy nyelvész, hanem egy jogász mondta (ráadásul kijelentő és nem feltételes módot használva), felmerülhet bennünk a kérdés: miért is jó annyira nekünk, ha az ázsiai türk államokkal "közösködünk"? Annyira "közösködünk", hogy példaképnek és rokonnak is tekintjük őket? Egyáltalán: tényleg a türkök az őseink? Megjegyzem nekem speciál biztosan nem, mert bár magyarnak vallom magam, őseim még Mária Terézia korában, svábokként (vagyis katolikus délnémet földművesekként) telepedtek le a Dél-Dunántúlon. Ha távoli őseim kilétének felderítésére tett erőfeszítéseim (amit még egyetemista koromban tettem) helyes nyomvonalon haladtak, kijelenthetem: német gyökerű felmenőim inkább harcoltak a törökökkel, mintsem rokonaiknak tekintették volna őket. Hozzáteszem: kicsit sem bánom, hogy nincs közöm a muszlim vallású, ázsiai kirgizekhez, kazahokhoz, üzbégekhez és törökökhöz. Bár elfogadom, hogy Orbán Viktor velem ellentétben örömmel tekinti vér-testvéreinek a kazah puszták és kirgiz hegyek lakóit, én a magam részéről inkább megmaradok európai identitásúnak (és több száz évre visszamenően kereszténynek).

De végül is mi a közös a török nyelvű (és hagyományú) 6 államban: Törökországban, Azerbajdzsánban, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Türkmenisztánban és Üzbegisztánban (mely országokban egyébként ma együttesen 150 millió ember él)? Például az, hogy mindegyikben Allahot imádják, aztán, hogy mindegyikben autokrácia - néhol kifejezett diktatúra (sőt személyi kultusz) - működik és végül, hogy mindegyikben relatíve alacsony az átlag népesség életszínvonala. Mind a hat türk államban alacsonyabb az egy főre eső GDP, mint nálunk. Kirgizisztánban még 1200 dollárt sem éri el, míg nálunk 15 ezer $ felett van. (Persze a közös jellemvonások folytathatóak: a higiéniához, nőkhöz, polgárjogokhoz, a diktatórikus vezetés elfogadásához való viszonnyal is, de nem letérve a fő nyomvonalról, most csupán a legfontosabbakra fókuszáltam.) Miniszterelnökünk nagy keleti barátkozása kapcsán mondhatnám egyszerűen, hogy "legyen csak rokona a türköknek Orbán Viktor, ha annyira akar, csak bennünket hagyjon ki belőle", de neveltetésem és befejezett tanulmányaim nem engedik az ilyesfajta fraternizálást és tudománytalan megközelítést.

Török nyelvű országok (forrás: Wikipédia)

Ha ugyanis a tények és a tudomány "talaján" vizsgáljuk a kérdést, megállapíthatjuk, hogy egyáltalán nem tudjuk rokonaink e a türk népek és ha igen, akkor ez a rokonság mennyire vehető komolyan (vagyis mennyire erős, vagy  mennyire meghatározó)? Annak idején az egyetemen még úgy tanultuk, hogy a magyar törzsek sztyeppei vándorlásuk során (a Kárpát-medence felé tartva) áthaladtak türkök lakta vidékeken és hosszabb-rövidebb időt együtt is éltek különböző török etnikumokkal (például a Kazár Birodalom határvidékén élve csuvas-törökökkel). Volt tehát valószínűleg keveredés és nyelvi kapcsolat is (nem tagadható, hogy több száz török szó épült nyelvünkbe). Ugyanakkor sem a hun-magyar, sem a türk-magyar rokonság bizonyítás nélkül maradt a mai napig. Főleg a hun - magyar leszármazás áll gyenge tudományos lábakon, tekintve, hogy sem térben, sem időben nincs egyetlen egyezés sem a két nép (magyar és hun) együttéléséről. Egyszerűbben fogalmazva: sehol és semmikor nem tartózkodtak őseink ott, ahol a hunok. Utóbbiak 375-ben lépték át a Volgát és szerveztek birodalmat Európában (Kárpát-medencei központtal, 434 és 453 közt Attila vezetésével), majd 100 esztendővel később (475 körül) visszatértek Ázsiába, ahol fokozatosan beolvadtak az ott nomadizáló etnikumok szórvány csoportjaiba. Mindez bőven a magyar törzsek sztyeppei megjelenése ELŐTT zajlott! Levedi (vagyis első ismert törzsi vezetőnk) csak a 9. században (a 800-as évek közepén) bukkan fel a forrásokban (pl. bizánci írásokban), a róla elnevezett levédiai területeken. Ekkor már egyetlen korabeli írás sem emleget hunokat a térségben.

Visszatérve a türk kérdésre: a mai magyar identitásnak legkevésbé sem része a türk rokonság (ha létezik egyáltalán). Közel állnak viszont hozzánk (kulturálisan és történelmileg is) a lengyelek, a horvátok, a németek és a több környező, európai keresztény nép is, de a török biztosan nem. Az oszmánokkal évszázadokon keresztül álltunk harcban: már Nagy Lajos királyunk is csatázott velük (1366 -ban), majd jött a Hunyadiak kora, Nándorfehérvár ostroma, Mohács, a török megszállás, Eger hősies megvédése illetve Zrínyi Miklós küzdelme a 17. században. Később, 1699-re (karlócai béke) nagyrészt kiűztük őket Magyarországról (európai összefogásban, de főleg az osztrák seregeknek köszönhetően), de még a 18. században is fel-fel lángoltak az összecsapások, egészen az 1791-es szisztovói békéig. Összesen tehát 425 esztendőn keresztül folyt a magyar vér a törökök miatt (1366 és 1791 között), miközben nem kevesebb, mint 20 generáció szentelte életét az oszmánok elleni harcnak. Most meg hirtelen rokonaink lettek?

Ha már mindenképp rokonokat kell keresnünk (hiszen erre bizonyos társadalmi csoportokban igény, kormányzati körökben pedig politikai szándék is van) és erre a finneket nem tartjuk megfelelőnek, noha fejlett és sikeres "működő" keresztény országban élnek (ahol bezzeg a GDP háromszorosa az itteninek és Európában a 10 legmagasabb közé tartozik), vajon miért épp az ázsiai diktatúrákban élő, elmaradott, muszlim vallású türköket választjuk? Miért kezeli tényként a velük való feltételezett rokonságot miniszterelnökünk? 

A magyarság európai nép, európai értékekkel és hagyományokkal. Nem kellene pillanatnyi érdekek miatt eldobni másfél évezred történelmét. Őseink írták ugyanis ... gyakran vérrel. 

Történelmünk utolsó 100 évét három diktátor határozta meg, akik együttesen 1920 és 2020 közt (megelőlegezve, hogy az elkövetkező két évben minden marad úgy, ahogyan most van) pontosan 71 évig kormányozták Magyarországot. Az első Horthy Miklós volt: 1920 és 1944 közt (24 éven át), a második Kádár János: 1956 és 1989 közt (33 éven keresztül), a harmadik pedig Orbán Viktor 1998-2002, és 2010 óta (vagyis 2020-al bezárólag 14 éven át. Persze 2022-ig lesz miniszterelnök, de a kerek 100 esztendő miatt vegyük most a 2020-at alapul). Egy jobboldali konzervatív, egy szocialista és egy jobboldali nemzeti rendszer követte egymást, melyekben közös volt, hogy antidemokratikus módon működtek, bár nem egyforma mértékben. Kádár időszakát az egypárti diktatúra jellemezte, szovjet függésben, Horthy és Orbán pedig autokráciát valósítottak meg, egyikük a Hitler vezette Németországgal, másikuk pedig a Putyin vezette Oroszországgal építve ki szoros kapcsolatokat. 

A három rendszer ugyanúgy marginálta a pártokat: Horthy betiltotta a kommunistákat (1921. évi III. tc.) és nyílt választásokat tartott (lehetővé téve a nyomásgyakorlást), Kádár egyetlen pártot sem engedett működni (csak a kommunistákat), Orbán pedig belülről bomlasztja az ellenzéki szervezeteket és ellehetetleníti a civilek működését. Mindhárom rendszer korlátozta a szabad sajtó működését is: Horthy alatt a baloldali újságírók "rejtélyes" halála volt jellemző (pl. Somogyi Béla és Rózsa Ferenc megöletése), Kádár csak pártlapokat engedett működni, Orbán pedig kiszorítja a az ellenzéki orgánumokat és újságokat a közéletből (lásd: Népszabadság, Class FM, Lánchíd Rádió, Magyar Nemzet, megyei lapok ... stb megszűnései). 

Mindhárom rendszer ellenségképeket gyártott, melyekkel manipulálni tudta a lakosságot: Horthy a trianonista nyugatot démonizálta (pedig valójában az antant segítette hatalomra), Kádár a nyugati mételynek tartott imperialistákkal riogatott, Orbán meg azt akarja elérni, hogy legfőbb ellenségeinknek az EU vezetőket és a migránsokat  tekintsük. Mindhárom rendszer szoros kapcsolatokat ápolt bizonyos nagyhatalmakkal: Horthy Németországgal, Kádár a Szovjetunióval, Orbán meg a keleti diktatúrákkal, így Oroszországgal, Kínával, Törökországgal ... stb. Mindhárom rendszer kialakította a maga példaképeit és ikonjait: Kádár a nagy kommunista vezetőket és elődöket (Marxt, Lenint), Horthy a konzervatív magyar arisztokratákat, Orbán pedig a történelmi múltunkból vett példákat, például: Tisza Istvánt, Klebelsberg Kúnót, Horthyt ... stb. Mindhárom rendszer kitermelte a maga külön elit kasztját, a megkülönböztetett, kiváltságosokat: Kádár a párt-főtitkárokat (akiknek bármit lehetett), Horthy a vitézeket (hiszen a vitéz rendben csak hívei kerülhettek), Orbán meg az oligarchákat és a Fidesz-vállalkozókat. Mindhárom rendszer hosszú távra rendezkedett be, jelentős szerviensi kört kialakítva, akiket érdekeltté tett a hatalom kiszolgálásában, így egy-egy, több évtizedes korszak fűződik neveikhez: Horthy-kor, Kádár-kor, Orbán-kor. 

A magyar néplélek mindig kedvelte az erőskezű vezetőket, a korszakokat teremtő vezéreket, kormányzókat, diktátorokat, akik országunkat a jellegzetes pannon-gőg jegyében világhatalmi tényezőkké tették (vagy azt hitték, hogy azzá teszik). Horthy a Nagy-Magyarország visszaállításáról álmodozott, Kádár a legnagyobb hidegháborús tömb élenjáró államává és legvidámabb barakkjává tette hazánkat, Orbán pedig az egész EU -val áll szemben, miközben azt hiszi, ha Kínával és Oroszországgal "barátkozik", akkor egyenrangú lesz velük, Magyarország pedig világhatalmi tényezővé válik. Mindhárman rosszul mérték fel helyzetüket: Nagy-Magyarország visszaállítása helyett előbb a nácik, majd a kommunisták fosztották ki hazánkat (és rombolták le városainkat), a Szovjetunió úgy omlott össze, hogy Magyarország jelentéktelen kisállam maradt, mely a rendszerváltás utáni versenyben még le is maradt KGST beli társaitól, ma pedig a nagy keleti diktatúrák (Oroszország, Kína) inkább kihasználják kétkulacsos szerepünket és afféle trójai falóként tekintve ránk csak felhasználnak arra, hogy befolyást (és infókat) nyerjenek az EU működésében. Végül érdemes megjegyezni: mindhárom rendszerben fontos szerepet töltött be egy-egy karhatalmi erőszakszervezet: a Horthy idején a szuronyos puskákkal járöröző csendőrség, Kádárnál az ÁVH örökébe lépő BM - állambiztonsági szolgálat, Orbánnál pedig a TEK és a felbérelhető kopaszok (lásd: liget-tüntetés, Nyakó féle ügy).

Zárásul feltehetjük a kérdést: vajon képesek vagyunk e tanulni történelmünkből és végre nem diktátorokat szolgálni? Aligha. Legalábbis a felerészben ázsiai, felerészben európai identitású magyarság egyik része biztosan nem. De kérdés az is: vajon megértjük e valaha, hogy a magyarság csak akkor vívhatja ki tiszteletét a népek közösségében, ha becsületes úton jár? Vajon tudunk e mit kezdeni egy igazi demokráciával, mely csak egyetlen egyszer, 1989 és 2010 közt fordul elő történelmünkben? A válaszokat a jövő rejti és csak az idő tudja megválaszolni. De a jelenlegi helyzetet elnézve nagyon nem úgy tűnik, hogy a helyes úton járnánk. Már megint.

A kérdés napjainkban vetődik fel, amikor - külföldön és idehaza - egyre több színészről, producerről, rendezőről derül ki botrányokkal "tarkított" múltja. 2017 október elején Harvey Weinstein sokszorosan elismert és díjazott amerikai producerről derült ki, hogy számtalan nő ellen követett el szexuális zaklatást, majd ugyancsak Amerikában Kevin Spacey és Dustin Hoffman kétszeres Oscar-díjas színész került hasonló cipőbe, nem beszélve Brett Ratner rendező és Jeremy Piven színész mostanában felszínre kerülő hasonló ügyeiről. Idehaza tavaly áprilisban Kiss László úszóedző 55 évvel korábbi erőszakolási ügye háborította fel a közvéleményt, majd idén októberben Sárosdi Lilla kitűnő színésznő robbantott ki egy botrányt (október 19-én), melyben egy 23 évvel korábbi esetre visszanyúlva szexuális zaklatással vádolta meg Marton László elismert rendezőt. (Ez utóbbi ügyről egy korábbi posztunkban írtuk meg véleményünket.)

A "metoo mozgalom" 2017 őszén kétségtelenül szárnyra kapott kis hazánkban és már szinte naponta állnak elő hölgyek, lányok, asszonyok korábbi (néha évtizedekre visszanyúló) zaklatási ügyeikkel, melyek az egyszerű fenékre csapástól és szóbeli ajánlattételtől a tettlegességig fajulóan mutatnak széles skálát. A megvádoltak többnyire hallgatnak, vagy félrebeszélő nyilatkozatokat tesznek, megkerülve a valódi bocsánatkérés kellemetlenségeit. Ugyanakkor közben karrierek dőlnek be és a korábban tiszteletet, elismerést, megbecsülést évtizedek munkájával elért életművek percek alatt válnak semmissé. 

Felmerül a kérdés: elválasztható egymástól egy komoly életmű - több tucat nagyszerű rendezés és/vagy színészi játék, rengeteg eredmény, kitüntetés - és egy hirtelen napvilágra kerülő tett? Amikor kipattan egy felháborító eset, akkor valójában a tettet ítéljük el, vagy az azt elkövető embert? Lehet értékelnünk és szeretnünk egy olyan ember műveit - darabjait, képeit, írásait vagy alakításait - akiről egy számunkra elfogadhatatlan dolog derül ki? (Nem idevéve természetesen az erőszakolási ügyeket, melyekre soha nem lehet semmiféle bocsánat.)

A válasz nagyon szubjektív (ezért is vagyunk kíváncsiak a többség véleményére, a posztunk végén megtalálható szavazási lehetőség révén). Két körülményt - pro és kontra - figyelembe kellene vennünk: az egyik, hogy világunk nem fekete vagy fehér, nincsenek hibátlan emberek, mint ahogyan még a legrosszabbakban is van valami jó, a megbocsátás pedig keresztényi erény. "Erősebb, aki megbocsát, mint aki őrzi a sérelmeit, és erősebb, aki jóvátesz, mint aki csak megbotlik." /Raduan Nassar/ Az érték pedig akkor is érték marad, ha körülményei nem hibátlanok. Egy gyönyörű vers, egy meghatóan szívhez szóló darab, egy csodálatos színészi játék a pillanatnak szól és ha visszhangot ver bennünk elérte célját, nem kell feltétlenül kutatnunk teremtőjének múltját.

A másik körülmény: a művészet hitelesen csak az emberen átszűrődve tud megjelenni. Így ha az ember olyan - amilyen, a "csalás" tetten érhetővé válik: tehát vagy hamis amit látunk, vagy igaz, de akkor bűne volt csupán botlás. És most nézzük, ki hogyan gondolkodik a témáról:

***

A hagyományos politikai oldalak értelmezése nem ugyanaz Európában és Magyarországon, sőt sokak szerint az egész allocatio értelmetlen, hiszen már egyáltalán nincsenek politikai "térfelek". Ha azonban mégis látni szeretnénk, hogy történelmünkben milyen politikai hagyományok fordultak elő jellemzőbb módon, előbb tisztázni érdemes az egyetemleges és hazai értelmezéseket. Nézzük előbb az európai felfogást. 

A kontinens többségi értelmezése szerint baloldali ideológiák nagy hangsúlyt fektetnek a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására, az általános (szociális) jogok biztosítására (a pusztán személyes, magán érdekek ellenében), a "gondoskodó állam" eszményére (a nagyobb állami szerepvállalás révén), és a jogkiterjesztő, azaz minden marginális társadalmi rétegnek azonos lehetőségeket biztosító politizálásra (a munkához-, oktatáshoz-, egészségügyi ellátáshoz-, emberhez méltó életkörülményekhez való joggal való törődésre) miközben inkább kozmopolita, mint nemzeti látásmód mentén tekintenek a világra, nyitottabb viszonyulást mutatva az integrációs szervezetek felé. Az európai értelembe vett baloldal egy meglehetősen széles politikai spektrum, melyen a szélsőbaloldali anarchizmustól a kommunizmus soha meg nem valósított elméletén és a szocializmus kudarcot vallott próbáját át egészen a szociáldemokrácia működőképes modelljéig megtalálható több ideológia is. 

Mindezzel szemben az európai értelembe vett jobboldaliság a hagyomány és a tekintély tiszteletéből indul ki, szemléletét a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalom-felfogás jellemzi, a gazdaság területén az állam minimális szerepvállalását hirdeti, a szabad-piacra, a szabad versenyre és az egyén öngondoskodására építve és elfogadva a nagyobb társadalmi különbségeket, miközben nem az állami segítségre akar támaszkodni és a magántulajdon elsőbbségét illetve az egyén felelősségét vallja, egy sokkal inkább nemzeti, mint kozmopolita viszonyulást preferálva. A jobboldaliság is egy széles politikai skálát takar, melyen a szélsőjobbtól a konzervativizmuson át a nacionalista populizmusig és a konzervatív liberalizmusig több ideológia is megtalálható. 

Az európai liberalizmus ideológiája az említett jobb - bal tengely mentén nem helyezhető el egyértelműen, hiszen részben az egyik, részben a másik oldalon található meg. Mindez azonban némileg torzul a magyarországi értelmezésben, ahol a liberális politizálást folytató szervezetek inkább a baloldalt "erősítik" és maga a baloldaliság illetve jobboldaliság is több elemében keveredik. A baloldalinak mondott pártok több tekintetben is jobboldali elemeket tűznek zászlajukra és a jobbos szervezetek is nagyon sok baloldali intézkedést valósítanak meg. 

A fő kérdés - és posztunk témája (a kifejezések jelentésének tisztázásán túl) - azonban az, hogy az európai értelmezésben vett jobb és baloldali ideológiák milyen arányban voltak képviseltetve történelmünkben? 

A baloldali ideológiákhoz tartozó szociáldemokrácia "startpisztolya" 1880 -ban dörrent el, amikor Frankel Leó vezetésével megalakult a Magyarországi Általános Munkáspárt. Ez volt az első magyar baloldali szervezet, hazánk történelmében. Aztán alig 10 évvel később, 1890 december 7-én a szervezet átalakult és létrejött a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely hosszabb életűnek bizonyult. A magyar szocdemek elsősorban az akkoriban erősödő munkásságot képviselték, az ő helyzetükön igyekeztek javítani. Sztrájkok, tüntetések, tömeges megmozdulások kísérték az MSZDP működését. (Nevezetes volt 1912 május 23 -án a "vérvörös csütörtök", amikor 100 ezer munkás követelt magának választójogot, de a hatalom véresen verte le tüntetésüket. Hat halálos áldozattal járt az oszlatás.)

Az első, nevében is kommunista párt  1918 november 24-én jött létre, ez volt a Kun Béla vezette Kommunisták Magyarországi Pártja, mely 1919 március 21-én puccsszerűen át tudta venni a hatalmat. (Ez volt a 133 napig tartó Tanácsköztársaság) Ezen időszakban már a baloldali nézetek egyre inkább az 1922 -ben létrejövő Szovjetunió ideológiáját kezdték jelenteni, és a marxista osztályharc elv eluralta az eredeti értékrendet. Az ellenforradalom és Horthy-korszak a kommunisták betiltását hozta, azonban 1945 -ben, a második világháború végén a szovjet csapatok Magyarországra érkezésével, a kommunizmus újra betette lábát hazánkba és itt is maradt majd fél évszázadon keresztül, egészen az 1989 -es rendszerváltásig. A korszak egyértelmű diktatúra volt, melyet előbb Rákosi, majd felpuhult változatában Kádár vezetett. Egypártrendszer, kommunista elnyomással, melyet 1956 -ben sikertelenül próbáltunk lerázni. 

A magyar politikai jobb oldal "gyökerei" a dualizmus 1867 és 1918 évek közti időszakáig vezetnek, amikor a Tiszák -  azaz Tisza Kálmán, majd fia, Tisza István - vezették hazánkat a konzervativizmus ideológiái mentén. A nemzeti-konzervatív felfogás erős táptalajra lelt Magyarországon. Bár az első világháború utáni zűrzavarban rövid időre megjelent a baloldaliság - előbb a 3-4 hónapig hatalmat szerző, balos színezetű polgári rendszer (Károlyi Mihály vezette őszirózsás forradalom révén), majd a "tisztán" kommunista Tanácsköztársaság (Kun Béla 133 napja) - mindez átmenetinek bizonyult és az ellenforradalommal, Horthy Miklós újabb nemzeti-konzervatív rendszert vezetett be, mely 1920 -tól egészen a második világháborúig működőképes maradt. A kommunistákat betiltották (rend törvény), a legfelső vezetés az arisztokrácia kezébe került, hazánkat grófok vezették (Teleki, Bethlen, Károlyi Gyula), jelentőséget kaptak a különböző címek, mint a "vitéz" és fontossá vált a "kegyelmes, méltóságos, nagyságos" megszólítás. Aztán a második világháború a szovjet megszállási övezetbe sodorta hazánkat és a 2. ukrán fronttal újra megjelent nálunk a kommunizmus. Az átmenet időszakában (1946-1949) a nép még szovjet nyomásra is a jobboldalt választotta (1945 -ös és 1947 -es választások) mikor a kisgazdákra voksolt. Sztálin és Rákosi csak hatalmi trükkök és kényszer segítségével tudta a magyarságot a kommunizmus útjára kényszeríteni. Ez a kényszer aztán 1989-ig tartotta fogságában országunkat.

A magyar bal és jobboldal első alakjai: Engelmann Pál (MSZDP alapító, 1890) és Tisza Kálmán, magyar miniszterelnök (1875-1890)

Összefoglalva, kiemelendő: a baloldaliság Magyarországon túlnyomó többségében csak diktatúráék képében tudott megjelenni, az 1890 és 1918 közti rövid átmenetet kivéve, amikor megerősödtek a balos szervezetek és 1918 őszétől 1919 tavaszáig Károlyi Mihály révén egy alig 4 hónapos időszakra polgári-baloldali rendszert létesülhetett. Ugyanakkor a jobboldal meglehetősen komoly múltra tekint vissza és 1875 -től 1945 -ig - kis megszakítással - 70 évnyi működőképességet tud felmutatni. (Az 1875 -ös, Tisza Kálmán nevével "fémjelezte" jobboldali kezdet talán vitatható, de korábbra azért nem tenném, mert előtte a politikai ideológiák elsősorban az Ausztriához fűződő közjogi helyzet függvényében identifikálódtak.)

Napjainkra a baloldal életéért, fennmaradásáért küzd Magyarországon, míg a jobboldal - főként a nemzeti konzervativizmus (mely erős populista vonásokkal és baloldali elemekkel, sajátos hibridizációban jelenik meg) - újabb virágkorát éli. A friss, októberi közvélemény-kutatások szerint, a biztos pártválasztók fele (52%) nemzeti-populista, 15% nemzeti-radikális (Jobbikos) és 33% valamilyen baloldali kis-pártot támogat. A jelentős jobboldali túlsúly sajátos történelmi múltja, érdekes megvilágításba helyezi jelen korunk politikai folyamatait. 

***

Létezik a hivatalos verzió 1964 szeptembere óta, amikor Earl Warren főbíró átadta 10 hónapnyi nyomozást követően jelentését Lyndon B. Johnson elnöknek, majd valamivel később azt majdnem teljes egészében nyilvánosságra hozták (megküldve a városi könyvtáraknak). 

Az összesen 889 oldalas anyag legfontosabb végkövetkeztetése, így hangzik:

Ez a hivatalos verzió, melyet az elmúlt fél évszázadban senkinek nem sikerült megdöntenie, csupán különböző összeesküvés elméletek láttak napvilágot. Ezek közt szerepelt olyan, hogy Fidel Castro ölette meg Kennedyt, Hruscsov döntött az elnök haláláról, az amerikai maffia intéztette el, saját testőrei-sofőrje ölte meg és végül: a CIA és az FBI, Johnsonnal összefogva küldték ellene a merénylőket. Sajnos azonban egyik elképzelés sem tudott megfelelő bizonyítékokat felsorakoztatni. Ennek egyik oka az volt, hogy a CIA tekintélyes mennyiségű iratanyagot semmisített meg a merényletet követő napokban-hetekben és hónapokban, illetve ugyancsak rengeteg aktát titkosítottak. Most azonban ezen irathalmaz egy része hozzáférhetővé vált, egy kisebb része pedig vizsgálat alá került. De nézzük mi az egész merénylet 10 legfontosabb aspektusa?

1. John Fitzgerald Kennedy, az USA 35. elnöke olyan bel-, és külpolitikát folytatott 1961 és 1963 között, mely nagyon komoly érdekeket sértett mind az amerikai hadsereg, mind a CIA, mind az FBI, mind pedig a gazdaság (pl. bankjegy kibocsátás) és az amerikai szervezett alvilág köreit illetően.

2. A merénylet idejére, vagyis 1963 -ra Kennedyvel szembefordult már szinte minden jelentősebb amerikai szervezet, melyek közül legfőbb politikai ellenfelei a hidegháborút pártoló csoportok és hivatalok lettek (pl. az átszervezésre "ítélt CIA) és azok a körök, melyek a nemzetközi elhidegülésben és a vietnami háború elmélyítésében voltak érdekeltek. 

3. A merénylet napján az elnök biztonságáért felelős szervezetek szakmai hibák sokaságát vétették, mely hibák nehezen választhatóak el az akkoriban szinte köztudott Kennedy - Hoover viszálytól. Az elnök ugyanis félhivatalosan már kilátásba helyezte az 1935 óta FBI igazgatóként tevékenykedő John Edgar Hoover elbocsátását.

4. A merénylet "tettesét", a 24 éves Lee Harvey Oswaldot lövései leadását követő 82. percben fogták el (!) mely időpontot követően gyilkos fegyvere, indítéka, múltja sőt minden motivációja is "készen állt" a nyilvános leleplezésre, így szinte nyomozás nélkül, azonnal meg is oldódott minden rejtély a gyilkossággal kapcsolatban. Ez a gyorsaság rekordnak számít és szinte a hihetőség határát súrolta már 1963 -ban is.

5. Oswald alapos kihallgatása 48 órát késett, mely idő éppen elég volt örök időkre való elhallgattatására, hiszen Jack Ruby november 24 -én lelőtte őt a dallasi rendőrség alagsorában, a sajtó és a rendőrség képviselői előtt.

6. Az Oswald elleni merénylet 70 felfegyverzett rendőr előtt történt, amikor Jack Ruby töltött pisztollyal (!) tudott karnyújtásnyi közelségbe kerülni áldozatához. Ilyen esetre - az őrzés és rendőri biztosítás ilyen szintű hanyagságára - nem akadt példa sem a merénylet előtti, sem az azt követő évtizedekben.

7. Példátlan nyomozási hibák, furcsaságok és mulasztások kísérték a merénylet utáni felderítést: eltűnt a boncolási jegyzőkönyv, figyelmen kívül hagytak szemtanúi vallomásokat (melyek nem három lövésről szóltak, hanem 6-ról vagy többről), más fegyver került elő, mint amiről a legelső helyszínre érkező rendőrök beszéltek, és nem végeztek kellően alapos helyszínelést sem.

8. Megdöbbentő, hogy a merényletet követő években menyi tanú halálozott el, azok köréből, akik vallomásaikban a "nem a hivatalos verziót" erősítették. Először is maga Oswald az állítólagos merénylő hunyt el 48 órán belül, aztán 3 éven belül a Garison nyomozás két kulcsembere, Guy Banister és Davis Ferrie, illetve maga Jack Ruby is a börtönben (még 1967-ben). De sorra elhaláloztak a háromnál több lövésről valló tanúk is.

9. Több mint furcsa, hogy a merényletet kivizsgáló Warren-bizottság legfőbb kulcsemberének azt a Allen Welsh Dullest választották, akit maga Kennedy váltott le két évvel korábban. Dulles nyilvánvaló politika ellenfele volt Kennedynek, mert nem pártolta a CIA gyökeres átszervezését, melyre biztosan sor került volna, ha Kennedy életben marad. Ugyancsak érdekes, hogy az USA másik nagy-hatalmú és befolyásos hivatalnoka, John Edgar Hoover - aki a 3. pontban említett módon, szintén Kennedyvel szemben helyezkedett el, és leváltásra várt - oroszlánrészt vállalt a nyomozásokban. Így két olyan ember intézte a merénylet felderítését, akik az áldozat ellenfelei, halálának haszonélvezői voltak. Ilyen körülmények között enyhén szólva nem tételezhető fel egy objektív, tényszerű vizsgálat. 

10. A merényletet követő 24 órában számtalan bizonyíték tűnt el, nagyon sok akta lett átszerkesztve és titkosítva. A mai napig vannak dokumentumok zárolás alatt, melyek bevallottan csak "átszerkesztést" (meghamisítást) követően kerülhetnek nyilvánosságra. Márpedig ilyesmire CSAK akkor lehet szükség, ha a hatalomnak rejtegetni valója van. 

10+1. Kennedy halálával a korábbi óvatos, megegyezésre törekedő amerikai külpolitika irányt váltott: Johnson alatt a Vietnamban harcoló amerikai katonák számát sokszorosára emelték, a hidegháború intenzívebben folytatódott, a maffiát békén hagyták, a bankjegy kibocsátás megmaradt a FED (Federal Reserve System) kezében és a CIA átszervezésére sem került sor, a hadianyag-megrendelések, pedig akadálytalanul zajlottak a fegyvergyárosok felé.

Összegzésként érdemes megjegyezni: a Kennedy-merénylet hivatalos magyarázatát soha nem fogadta el az emberek többsége, annyira ellentmond a logikának és annyira sok körülötte a furcsa rejtély. Ezek pedig ma sem csökkennek.

Sárosdi Lilla színésznő hosszú hallgatás után a napokban kitálalt egy szexuális zaklatási ügyről, mely vele esett meg 23 évvel ezelőtt, amikor Marton László rendező visszaélve kiszolgáltatott helyzetével - mely fiatal korából és a színház-világban elfoglalt pályakezdő státuszából adódott - molesztálta őt. (A "kitálalás" október 14-én történt név nélkül, majd 19-én a "tettes" megnevezésével.)

A színházban és a rendező autójában elkövetett perverz szituációk után a művésznő hallgatásba burkolózott és csak barátainak, illetve később férjének mesélt az ügyről. Aztán egyszer csak változott a helyzet: Sárosdi Lilla olvasott az amerikai Harvey Weinstein ügyről (szintén molesztálási botrány a hírneves amerikai producer zaklatásairól) és egy alkalommal találkozott Marton Lászlóval a körúton. A két dolog plusz az, hogy elmondása szerint nem bírta már magában tartani az egész esetet arra ösztönözte a művésznőt, hogy nyilvánosan elmesélje az egész világnak, mi történt vele 23 évvel korábban. Martont megvádolta, kitálalt, vagyis részletesen elmesélte sztoriját. Válaszul felbolydult az egész hazai művészvilág és további 9 hölgy jelentkezett azzal, hogy őket is érték kisebb-nagyobb szexuális visszaélések, Marton részéről. Az országos botránnyá dagadt történet csúcspontján (nevének első megemlítése után 7 nappal) Marton László nyilvánosan kért bocsánatot

Nagyjából most ítt tartunk és ennyi mondható el az egész botrányról tényszerűen. És most nézzük, mi a probléma a történettel. 

Az első, ami felötlik a legtöbb emberben, hogy igaz e az, amit a művésznő előadott és ha igen, akkor valóban úgy történt e minden, ahogyan ő állítja. Mert ne felejtsük el: eddig csak egyetlen verziót hallottunk, mégpedig Sárosdi Lilla verzióját. Marton ugyan bocsánatot kért, de nem azért, amit a színésznő elmondott. Általánosságban fogalmazott és "közeledésnek" illetve "megsértésnek" nevezte az esetet, nem azt írta, hogy 23 évvel ezelőtt arra kérte az akkoriban 18 éves lányt, hogy pippantsa le illetve hogy kényeztesse a kezével egy próbán és EZÉRT kérne most bocsánatot. 

A második gond: a viktimológia. Vagyis: mennyiben VALÓDI áldozat Sárosdi Lilla. Mert igenis helye van ennek a kérdésnek. Tegyük hát fel bátran. Ha ugyanis a próbán a rendező mellé ült (privát párost alkotva egy üres székekkel teli nézőtéren), ha bátorította a rendező szexuális kezdeményezéseit, ha évődött vele, ha elsőre készségesen megtette amit kért, ha beszállt az autójába, ha ott is mindenben szolgálatkész volt, akkor bizony a legtöbb ember szemében nagyon nehezen tud ártatlan és vétlen áldozatnak tűnni. (És itt újra utalnék rá: nem ismerjük a másik fél verzióját az ilyen részleteket illetően, így tehát nem zárható ki a lájtos flört esete és a bátorítás sem.) Amellett emberek nem hülyék és nem lehet mindent beadni nekik. A legtöbben képesek vagyunk a józan, gyakorlatias gondolkodásra és nem rózsaszín ködben élünk. A 18 éves leányzó simán leállíthatta volna a rendezőt a legelső próbálkozásánál, mikor a kezét először húzta a sliccéhez. Egy hangos szó, mely odavonja a próbán dolgozók tekintetét (vagy egy csattanó pofon) olyan szégyenhelyzetbe hozta volna a rendezőt, hogy alig győzte volna a pironkodást és eszébe sem jutott volna újra próbálkozni. Mert ne feledjük: az ilyen szitukban a kezdeményező fél is nagyon sokat veszíthet. Például a hírnevét, a becsületét, az állását, a családját, a tekintélyét. Hogy a lány félt? Mi a jóistentől? Nem volt alkalmazott a színháznál, nem rúghatták ki és azt is kétlem, hogy Marton egy maffiafőnök hatalmával üldözhette volna  a leányzót a fél országon keresztül, csak mert nem akarta megfogni a nemi szervét. 

A harmadik probléma, hogy miért várt a színésznő 23 évet a zaklatási ügy feltárásával? Ha akkor frissiben nem állította le a rendezőt és az eset(ek) utáni napokban sem jelentette fel, miért nem fordult a rendőrséghez pár évvel később? Akkor is félt? Marton László a magyar Don Corleone lenne? De ha mondjuk a pályán való érvényesülése miatt nem szeretett volna egy nagy hírnevű szakembert ellenségévé tenni, miért jött akkor elő az egésszel 23 év után? Az amerikai botrány miatt? Vagy azért, mert látta az utcán? Addig nem látta sehol? Egy pályán dolgoznak, ugyanabban a városban, miközben Marton közismert ember (aki még kitüntetést is átvett nem régiben, nyilvánosan) és mégis meglepte a látványa? Valahogy nem áll össze, ha józanul nézzük. 

Végül egy észrevétel: a szexuális zaklatás gusztustalan, perverz dolog, csak úgy, mint a hatalommal való visszaélés, DE leállítható, kivédhető, megelőzhető. Nem mindig van így, de az esetek nagy részében igen. Ebben a konkrét ügyben egyértelműen érződik, hogy a 23 évvel ezelőtti leányzó naivan, és indokolatlan illetve meglepő visszahúzódással szerepelt a történetben. Jó volna ARRÓL is beszélni - és a fiatal színésznő "palántákat" arra is felkészíteni - hogy nem akarat nélküli tárgyak, hanem önálló személyiségek, jogokkal, határozottsággal, amit NE áldozzanak be a karrierért, az érvényesülésért és egy "nagy ember" előtti hajbókolásért.

Záró gondolat: a tisztelet, a szakmai tekintély elismerése, a csodálat abban a pillanatban meg KELL hogy szűnjön, amikor az illető, akit bálványozunk, arra méltatlanná válik. 

Nagy port kavart, óriási felháborodást keltett és sokakat foglalkoztatott az eset, ami október 15 -én, vasárnap este történt egy fővárosi KFC gyorsétteremben, amikor egy biztonsági őr brutálisan megvert egy újságírót, amiért az akadékoskodni merészelt (jogosan) a kiszolgálással kapcsolatban és a panaszkönyvet kérte. Az eset egészen megdöbbentő volt, de a reakciók még érdekesebben alakultak:

• 1.) A közvélemény felfigyelt és felháborodott az eseten
• 2.) A felelősökkel szemben pár órán belül intézkedett a KFC

Mindkettőt jó hírnek lehet tekintenünk, mivel azt jelzi, hogy egyrészt a magyar társadalom apátiája, közönye és közömbössége még mindig nem érte el azt a mélypontot, amelyet egy ilyen felháborító ügy ne tudna áttörni, másrészt a nagy multikban még megvannak azok a helyes mechanizmusok, melyek azonnali intézkedésre ösztönzik vezetőiket. 

Ugyanakkor az eset azt is jelzi, hogy mérhetetlen agresszió, frusztráció és rideg érzéketlenség van az emberek egy részében. Jelen volt ez az érzéketlenség abban a gyors-éttermi vezetőben, aki képes volt pofátlanul egy szál A4 -es papírt nyomni egy reklamáló vendég kezébe (panaszkönyv helyett), majd kidobatni egy őrrel, jelen volt abban az őrben, aki azt hitte mindezt megteheti egy embertársával szemben és jelen volt az egész esetet végignéző -- és rendőrt nem hívó -- szemlélődőkben is, akik közömbösen tekintettek az egész cirkuszra. 

A legtöbb ember, aki megismerte Szabó Zoltán újságíró esetét elgondolkodott azon, hogy ő vajon mit tett volna hasonló estben? Egyáltalán mi a helyes magatartás ilyenkor? Mit lehet tenni? Mit csinálnánk, ha főszereplői vagy szemtanúi lennénk egy ilyen esetnek? Ha az orrunk előtt zajlana közbelépnénk? Hívnánk rendőrt, vagy valami segítséget? Kihez lehetne egyáltalán fordulni? stb, stb. Ami engem illet: én biztosan nem tudtam volna megállni, hogy ne lépjek közbe, ha szemtanúként vagyok jelen (természetesen a sértett újságírónak segítve). De ha az eset éppen velem történik meg és mondjuk rám emelne kezet egy biztonsági őr (bármilyen okból is), ... bizony nagyon feladná a leckét, hogy miként reagálnék rá. Ha valaki megüt bennünket, az rendőrségi ügy (bármennyire is biztonsági őr teszi ezt, aki mellesleg egy újjal sem nyúlhat senkihez), ha pedig egy kereskedelmi egység méltatlanságot követ el velünk, mint vásárlókkal szemben, az jogi és fogyasztóvédelmi kérdés. Mindkét esetben van tehát kihez fordulni, ... DE ... akkor és ott, emberi méltóságunkban megalázva mindez egyáltalán nem segít rajtunk. Az az éttermi vezető, aki így lép fel egy vevővel szemben, soha a büdös életben nem szabad, hogy többet kereskedelemmel foglalkozzon. De tovább megyek: emberekkel sem szabadna többé foglalkoznia soha. Az agresszív biztonsági őr a kisebb vétkes, de nyilván vele szemben is kemény eljárás szükséges.

Egy biztos: az egész történet egyszerre szomorú, aggasztó, felháborító és visszataszító. Hihetetlen, hogy a mai magyar társadalomban mekkora feszültségek halmozódnak fel és hogy ezt mennyire veszélyes tovább gerjeszteni bármivel is. Pedig valójában ez történik: nap mint nap hergelik az embereket egymás ellen, utáljuk a tüntetőket, a tanárokat, a másik politikai oldal tagjait, a Soros-ügynököket, a migránsokat, az idegeneket, a cigányokat, a másságukat felvállalókat, a tőlünk különbözőket. Az elfogadás, a tolerancia eltűnt, vagy csak nyomokban vehető észre. Nincs türelem, nincs emberszeretet és nincs megértés sem. Persze nem okolható ezért önmagában senki és semmi. Nem hibáztatható a miniszterelnök, nem hibáztatható az örökös ellenségeket kereső kormányzati retorika, sem a kirekesztő berendezkedés, vagy a kevés fizetésért folyton güriző, agyonhajszolt, rohanó és csak szűkösen boldoguló társadalom. Így együtt az egész viszont igen. Ez most egy ilyen világ körülöttünk.

Hogy a KFC -ben vasárnap megtörtént eset miként zajlott volna mondjuk egy skandináv országban? Kábé úgy, hogy az éttermi vezető kijön és megbeszéli az egészet a tiltakozó vendéggel, akinek teljesítik kérését, majd megnyugodva kezet fognak és távoznak; mindenki a dolgára, a vezető vissza az irodájába, az újságíró pedig az otthonába (vagy ahová indult).

Komoly jelzés-értéke van annak, hogy a sztori magyar változata -- vagyis maga a valóság -- mennyire szürreálisan és a normálistól eltérően történt. Szégyen az egész és nem csak a sztori főszereplői számára.

Soha életemben nem tudtam gyűlölködni, talán mert szerencsésnek mondható életutat tudhatok magaménak. Ám mert ez így van, képes voltam objektíven, kívülről szemlélni mindazokat, akiket az elmúlt 42 évemben gyűlölködni láttam. Később megtapasztaltam ismerőseimen is a gyűlölet hatását, sőt két területen: pszichológusi illetve szociológusi szemmel nézve is észleltem a hivatalosan gerjesztett gyűlölet megjelenési formáit. Lassan formálódni kezdett bennem a gyűlölet mibenlétéről néhány érdekes tapasztalat. Az első, hogy ... 

... a gyűlöletnek három formája létezik:

1.) Saját tapasztalatokon alapuló gyűlölet: ... a saját tapasztalásra, negatív élményre adott válaszreakció az első csoport, ami egy fajta védekezés is, hiszen a gyűlölködéssel egyensúlyba próbáljuk hozni saját magunk belső, megsértett, megbántott lelkivilágát. Ez a gyűlölködés leginkább megérthető formája, hisz alapja mindig egy valós sérelem: például valaki megbántott, becsapott, megcsalt, megvert, elárult, vérig sértett, kirabolt, kirúgott vagy mondjuk tönkretett bennünket ... stb. Érthető reakció tehát ebben az esetben a gyűlölködés. Ugyanakkor vannak szerencsések, akik életük során a gyűlölködésnek még ezzel a formájával sem találkoznak. (Ide tartozom én is.)

2.) Előítéletre épülő gyűlölet: A második típusú gyűlölet az általánosított prejudikáció, amikor egy bizonyos embercsoportot gyűlölünk egyedi esetek alapján képezve előítéletet. Ide sorolható az antiszemitizmus, a xenofóbia és a fajgyűlölet is ... stb. A három természetesen nem azonos, hiszen antiszemitizmus a zsidó emberek ellen, a xenofóbia minden idegen ellen, a fajgyűlölet pedig bizonyos etnikai alapon "kiválasztott" csoportok ellen irányuló gyűlöletet takar. A dolog hátterében tehát ebben az esetben némi (többnyire minimális) saját tapasztalás áll, amit aztán kivetítünk egy egész embercsoportra.

3.) Gerjesztett gyűlölet: A harmadik gyűlölettípus a mesterségesen gerjesztett gyűlölet, amikor nincs közvetlen tapasztalatunk az általunk gyűlölt embercsoporttal kapcsolatban (mint az előző két esetnél), hanem kizárólag másod-, vagy harmadkézből szerzett információk alapján gyűlölködünk. Itt is lehet persze a gyűlölködés tárgya antiszemitizmus, xenofóbia vagy fajgyűlölet, de itt első-kézből szerzett saját tapasztalatok nélkül valósul meg. Gerjesztheti egy közösség, melynek befolyása alá kerülünk és közéjük akarunk tartozni, gerjesztheti egy barát, ismerős, vagy gerjesztheti a média által közvetítve maga az állam is (lásd migránsozás és Soros György elleni uszítás null 24 -ben).

Mindhárom gyűlölködés egyre inkább gyakori a mai Magyarországon, ami két üzenetet is hordoz számomra: az egyik, hogy egyre több ember él félelemben (a gyűlölet gyökere mindig valamiféle félelem), a másik, hogy egyre inkább növekszik a lelki sérülésekkel, komplexusokkal és egyéb pszichológiai gondokkal küszködő emberek száma közöttünk. 

Pedig a gyűlölet elvesz tőlünk és nem ad semmit. Bár a közös gyűlölködés révén kialakult "közösséghez-tartozás" érzés azt a benyomást keltheti bennünk, hogy tartozunk valahová, ám ez csupán illúzió, hiszen a gyűlöltre épülő kapcsolatok valójában soha nem hoznak harmóniát és kiegyensúlyozottságot életünkbe. Meg kell(ene) tanulnunk önállóan megítélni a felénk áradó emóciókat, majd szelektálni közöttük és végül kiszűrni mindazokat, melyek értelmetlen és felesleges érzéseket generálnak bennünk, mert ezekkel valójában csak manipulálnak bennünket. Minél előbb  megtanuljuk ezt, annál kiegyensúlyozottabb lehet életünk és élhetőbb országunk.

***

A szeptember 30 -án, vasárnap este, Las Vegasban elkövetett tömegmészárlás, melynek során 58 ártatlan embert mészárolt le egy felhőkarcoló 32. emeletéről egy 64 éves, muszlim vallásra áttért nyugdíjas (bizonyos Stephen Paddock) elgondolkodtat bennünket arról: miért történnek ilyen esetek? Nagyon sokszor - főleg az elmúlt évtizedekben - iszlám dzsihadisták követték el a mészárlásokat (a legdurvábbat 2001 szeptember 11 -én, amikor New Yorkban a WTC tornyokba vezettek eltérített utasszállító repülőgépeket), de akadtak olyan esetek is, amikor magányos, NEM muszlim őrültek követtek el tömeggyilkosságokat, mint például Anders Behring Breivik Norvégiában, 2011 július 22 -én, amikor a neonáci férfi 77 embert lőtt agyon.

Ami az USA -t illeti, a legtöbb áldozattal járó tragédiák sorában az említett, Mohamed Atta vezette WTC elleni támadás az első, hiszen több mint 3 ezer halottja volt az akciónak. Nagyos súlyosnak tekinthető az 1995 április 19 -én, Oklahomaban történt eset is, amikor egy irodaház előtt felrobbanó autóbomba gyilkolt meg 167 embert. Ugyancsak borzalmas tragédiaként híresült el a 2016 -os orlandói mészárlás, melyben egy iszlám kötődésű elkövető - Omar Mateen - egy meleg-bárban 49 ártatlant lőtt agyon.

Ami a dzsihadisták indokait illeti: legtöbbször válságba került, kudarcok sorozatát átélt és így az iszlamizmus felé fordult (a muszlim tanoktól erőt / segítséget / célokat remélő), gyenge jellemű, megzavart fejű emberek az elkövetők, akiket a nagy terrorszervezetek beszerveznek és öngyilkos akciókra bírnak. Azonban a nem iszlamista elkövetők, mind a szeptember 30 -án Las Vegasban lövöldöző férfi is nehezebben megfejthető okból lesznek ámokfutó gyilkosok. Igazság szerint senki nem tudja mi munkálhat bennük, csak a pszichológusok találgatnak többnyire. 

Ám ami érdekes: a terrorizmus szinte egy idős az emberiséggel. Őrült tetteket, öngyilkos pusztításokat a kezdetektől követtek el emberek. Az ókori asszírok, spártaiak például komplett falvakat tartottak megfélemlítésben, az aztékok tömegesen áldoztak fel embereket isteneiknek (több száz, sőt ezer más törzsből való indián fejét levágva), a középkorban pedig az inkvizíciós bíróságok kínoztattak meg - majd ítéltek élve elégetésre (máglyahalálra) - mindenkit, akiben az ördögöt látták. Valóságos terror-mészárlást hozott a "Sacco di Roma" 1527 május 7-én (a Rómát feldúló, pápa ellen forduló kifizetetlen császári zsoldosok), akik 40 ezer embert öltek meg, és 1572 augusztus 23 -án, a Szent Bertalan éjjele, amikor vallási okokból zajlott vérengzés (30 ezer áldozattal) Párizsban, illetve a francia nagyvárosokban. Persze voltak uralkodók is, akik terrorral fenyegették saját országaikat, mint IV. (Rettegett) Iván, aki 1570 -ben Novgorod városának megbüntetése okán (amiért el akartak szakadni) katonáival 70 ezer városlakot koncoltatott fel (nőket, gyerekeket is). Az újkorban a nagy francia forradalom jakobinus korszaka hozott hihetetlen terrort, amikor alig 13 hónap alatt (1793/94 -ben) 17 ezer ártatlan ítéltek nyaktilóra, átlagosan napi 43 kivégzéssel (főleg lakossági feljelentések alapján).  

Nyilván a XX. század is jócskán hozott terrort, elég a magyarországi "vörös- és fehér terror" gyilkosságaira (1918/19) és később  a Hitlerista nácikra szörnyűségeire gondolnunk (pl. Lidice falu lemészárlása, vagy 1 millió ember elgázosítása Auschwitzban). A mai értelemben vett terrorizmus azonban csak a XX. század második felében jelent meg, amikor bizonyos szervezetek politikai céljaik teljesítését úgy próbálták kiharcolni, hogy ártatlanok ellen követtek el merényleteket. Kialakultak iszlamista terror-szervezetek (pl. Al-Kaida, IS), anarchista csoportok (pl. Brigate Rosse, Vörös Hadsereg Frakció), szeparatista, hálózatok (pl. IRA, ETA). Persze rajtuk kívül sok akció íródott magányos őrültek "számlájára" is. 

Jelenleg ott tartunk, hogy nincs már biztonság sehol: az európai nagyvárosokban az elmúlt években sorra követtek el tömeggyilkosságokat (2004 - Madrid, 2005 - London, 2015 - Párizs, 2016 - Brüsszel és Nizza) és úgy tűnik ha a dzsihadisták épp nyugton vannak, akkor a magányos elkövetők hajtanak végre gyilkos akciókat. Bár a terror végigkísérte az emberiség történelmét, kétségtelen, hogy legpusztítóbb formájában éppen jelenlegi korunkban van jelen.  

Október elsején népszavazás zajlott a spanyolországi Katalónia elszakadásáról. A hírt számtalan egyéb, napokban terjedő érdekes információ előzte meg arról, hogy óriási a feszültség a terület központjában, Barcelonában, hiszen a madridi központú kormányzat, rendőrség, katonaság szeretné minden módon gátolni az elszakadási folyamatot. De nézzük, történelmileg van e alapja az egésznek?

Több olyan nép is akad ma Földünkön, mely szeretne saját országot - ilyen például a hírekben szintén gyakran szereplő kurd etnikum, mely már az ókorban is erős állammal rendelkezett (ők voltak a legendás médek), ám szuverenitásukat elvesztették (viszont 4 napja ők már szavaztak függetlenségükről, az igenek 93% -os arányával) - de ilyenek még a szintén spanyolországi baszkok, vagy az Angliával közös királyságban élő skótok és a kaukázusi csecsenek is (akik meg az oroszoktól szeretnének elszakadni - teljesen reménytelenül). A katalánok követelése az önállóságra a felsorolt népekkel hasonló legitimitással bír, vagyis történelmileg igazolható ugyan, mégis erős érdekek gátolják akaratuk érvényesülését. Olyan érdekek, melyek közben egymást is támogatják.   

Katalóniáról kicsit bővebben:

Katalónia körülbelül egyharmad Magyarországnyi terület (32 114 km2) ahol jelenleg 7,5 millió ember él. Nagyjából a másfél millió lakosú Barcelona körüli területről van szó, mely egyben Spanyolország leginkább fejlett övezeteit is magába foglalja, modern iparral és infrastruktúrával. Értékes tehát a régió, mert idegenforgalmi, ipari és egyéb gazdasági szempontból is Spanyolország kiemelten jó adottságokkal bíró, leggazdagabb tartománya. (Hogy két analógiát említsek: elszakadása olyan lenne, mint a Ruhr-vidék esetleges elszakadása Németországtól, vagy ÉNY-Magyarország leválása hazánkról.) A madridi kabinet óriási veszteségnek látja a leginkább fejlett tartomány elszakadását, és a 47 milliós lakosságú Spanyolország nagyobb része sem igazán támogatja. Ugyanakkor nyilván a többség belátja: erőszakkal nem lehet maradásra bírni azokat, akik távozni akarnak.

Ami Katalónia történelmét illeti:

A területen a római idők után, az V. században germán törzsek, gótok alapítottak királyságot (Ataulf vezetésével) és megalapították Gothalaniat, mely névből később alakult ki a Katalónia megjelölés. Lakosságát idővel az itt élő hispán, latin és gót népek összeolvadásából születő új etnikum adta, mely mindig szerette magát megkülönböztetni a környező államoktól. Ám a VIII. században (710 körül) arab elnyomás alá kerültek, miként a félszigeten élő minden más tartomány lakossága is. A arab uralmat frank elnyomás követte, ám 847 -re végre létrejöhetett az önálló Barcelónai Grófság, mely három évszázad után egyszerű házasság révén 1137-ben egyesült a szomszédos, rendkívül gazdag Aragóniával. (IV. Berengár barcelóniai gróf házasodott össze az aragóniai királynővel, Petronilával.) A közös állam rendkívüli sikerrel erősödött meg az elkövetkező évszázadokban és hódította meg például Dél-Itáliát is.

Az egységes Spanyol Királyság 1479 -ben született meg, amikor az Ibériai-félszigeten fekvő államok közül a két legerősebb - Kasztília és Aragónia - egyesültek egymással. Ekkor, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd házasságával Katalónia is a Spanyol Királyság része lett. Az erős és hatalmas spanyol állam aztán csatlakozásra bírta az egyéb hispán területeket is, majd kiűzte a félszigeten élő mórok, arabok maradékát és gyarmatosításba kezdett. 

Az első, katalóniai felkelések (a spanyol uralom ellen) a XVII. században zajlottak, ám ezeket a madridi vezetés keményen leverte és megtiltotta a katalán nyelv (illetve szokások) használatát. A katalán autonómia szempontjából az 1977 -es év hozott komolyabb változást, hiszen ebben az évben Madrid végre engedélyezte, hogy a tartomány (Catalunya) saját területi kormányt és parlamentet alakítson. Innentől, a terület teljes önállóságának kérdése is folyamatosan előkerült. Később, 2014 november 9 -én Katalónia 85% -ban kinyilvánította egy népszavazás alkalmával, hogy támogatja az önállóságot.  (Bár az is tény, hogy a részvételi arány rendkívül alacsony, alig 40% körüli volt.) Aztán jött a 2015 -ös helyi választás, melyet Barcelonában a függetlenséget akaró pártok nyertek meg. 2016 -ban pedig Carles Puigdemont, katalán elnök bejelentette: attól függetlenül, hogy a spanyol kormány nem járul hozzá (és nem is ismeri majd el az eredményét) mégis népszavazást tartanak az elszakadástól 2017 október 1-én. Itt tartunk most. (A hírek szerint a mai népszavazást minden eszközzel gátolták a spanyol hatóságok, így közel 800 sérülést hozott a voksolás napján kialakult zavargások sora.)  

Milyenek az esélyek?

Lehet független Katalónia? Létrejöhet egy független Skócia, Kurdisztán, Csecsenföld, Baszkföld? Az igazság az, hogy túl sok az ellenérdek. A spanyol kormány sok mindenre képes az elszakadás megakadályozására, hiszen a mai népszavazást is törvénytelennek minősítették. Kurdisztán a szomszédos Törökország miatt nem lehet szuverén állam. A török diktátor mindent elkövet a kurdok elgáncsolására, hiszen saját országának is majdnem egyharmadát alkotják, így egy kettészakadó Törökország rémképét hordozzák. Skócia elszakadása a nagyhatalmi reményeket dédelgető Egyesült-Királyág jövőjét fenyegeti. És folytathatnánk a sort. Az ellenérdekek nem kedveznek az autonómia és önállóság törekvéseknek. A valódi döntések magasabb szinten: a világot vezető nagyhatalmak vezetői közt születnek majd meg, (Katalóniáról is) valahol Trump, Putyin, Hszi Csin-ping, Merkel és Macron "ötszögében".