Létezik a hivatalos verzió 1964 szeptembere óta, amikor Earl Warren főbíró átadta 10 hónapnyi nyomozást követően jelentését Lyndon B. Johnson elnöknek, majd valamivel később azt majdnem teljes egészében nyilvánosságra hozták (megküldve a városi könyvtáraknak). 

Az összesen 889 oldalas anyag legfontosabb végkövetkeztetése, így hangzik:

Ez a hivatalos verzió, melyet az elmúlt fél évszázadban senkinek nem sikerült megdöntenie, csupán különböző összeesküvés elméletek láttak napvilágot. Ezek közt szerepelt olyan, hogy Fidel Castro ölette meg Kennedyt, Hruscsov döntött az elnök haláláról, az amerikai maffia intéztette el, saját testőrei-sofőrje ölte meg és végül: a CIA és az FBI, Johnsonnal összefogva küldték ellene a merénylőket. Sajnos azonban egyik elképzelés sem tudott megfelelő bizonyítékokat felsorakoztatni. Ennek egyik oka az volt, hogy a CIA tekintélyes mennyiségű iratanyagot semmisített meg a merényletet követő napokban-hetekben és hónapokban, illetve ugyancsak rengeteg aktát titkosítottak. Most azonban ezen irathalmaz egy része hozzáférhetővé vált, egy kisebb része pedig vizsgálat alá került. De nézzük mi az egész merénylet 10 legfontosabb aspektusa?

1. John Fitzgerald Kennedy, az USA 35. elnöke olyan bel-, és külpolitikát folytatott 1961 és 1963 között, mely nagyon komoly érdekeket sértett mind az amerikai hadsereg, mind a CIA, mind az FBI, mind pedig a gazdaság (pl. bankjegy kibocsátás) és az amerikai szervezett alvilág köreit illetően.

2. A merénylet idejére, vagyis 1963 -ra Kennedyvel szembefordult már szinte minden jelentősebb amerikai szervezet, melyek közül legfőbb politikai ellenfelei a hidegháborút pártoló csoportok és hivatalok lettek (pl. az átszervezésre "ítélt CIA) és azok a körök, melyek a nemzetközi elhidegülésben és a vietnami háború elmélyítésében voltak érdekeltek. 

3. A merénylet napján az elnök biztonságáért felelős szervezetek szakmai hibák sokaságát vétették, mely hibák nehezen választhatóak el az akkoriban szinte köztudott Kennedy - Hoover viszálytól. Az elnök ugyanis félhivatalosan már kilátásba helyezte az 1935 óta FBI igazgatóként tevékenykedő John Edgar Hoover elbocsátását.

4. A merénylet "tettesét", a 24 éves Lee Harvey Oswaldot lövései leadását követő 82. percben fogták el (!) mely időpontot követően gyilkos fegyvere, indítéka, múltja sőt minden motivációja is "készen állt" a nyilvános leleplezésre, így szinte nyomozás nélkül, azonnal meg is oldódott minden rejtély a gyilkossággal kapcsolatban. Ez a gyorsaság rekordnak számít és szinte a hihetőség határát súrolta már 1963 -ban is.

5. Oswald alapos kihallgatása 48 órát késett, mely idő éppen elég volt örök időkre való elhallgattatására, hiszen Jack Ruby november 24 -én lelőtte őt a dallasi rendőrség alagsorában, a sajtó és a rendőrség képviselői előtt.

6. Az Oswald elleni merénylet 70 felfegyverzett rendőr előtt történt, amikor Jack Ruby töltött pisztollyal (!) tudott karnyújtásnyi közelségbe kerülni áldozatához. Ilyen esetre - az őrzés és rendőri biztosítás ilyen szintű hanyagságára - nem akadt példa sem a merénylet előtti, sem az azt követő évtizedekben.

7. Példátlan nyomozási hibák, furcsaságok és mulasztások kísérték a merénylet utáni felderítést: eltűnt a boncolási jegyzőkönyv, figyelmen kívül hagytak szemtanúi vallomásokat (melyek nem három lövésről szóltak, hanem 6-ról vagy többről), más fegyver került elő, mint amiről a legelső helyszínre érkező rendőrök beszéltek, és nem végeztek kellően alapos helyszínelést sem.

8. Megdöbbentő, hogy a merényletet követő években menyi tanú halálozott el, azok köréből, akik vallomásaikban a "nem a hivatalos verziót" erősítették. Először is maga Oswald az állítólagos merénylő hunyt el 48 órán belül, aztán 3 éven belül a Garison nyomozás két kulcsembere, Guy Banister és Davis Ferrie, illetve maga Jack Ruby is a börtönben (még 1967-ben). De sorra elhaláloztak a háromnál több lövésről valló tanúk is.

9. Több mint furcsa, hogy a merényletet kivizsgáló Warren-bizottság legfőbb kulcsemberének azt a Allen Welsh Dullest választották, akit maga Kennedy váltott le két évvel korábban. Dulles nyilvánvaló politika ellenfele volt Kennedynek, mert nem pártolta a CIA gyökeres átszervezését, melyre biztosan sor került volna, ha Kennedy életben marad. Ugyancsak érdekes, hogy az USA másik nagy-hatalmú és befolyásos hivatalnoka, John Edgar Hoover - aki a 3. pontban említett módon, szintén Kennedyvel szemben helyezkedett el, és leváltásra várt - oroszlánrészt vállalt a nyomozásokban. Így két olyan ember intézte a merénylet felderítését, akik az áldozat ellenfelei, halálának haszonélvezői voltak. Ilyen körülmények között enyhén szólva nem tételezhető fel egy objektív, tényszerű vizsgálat. 

10. A merényletet követő 24 órában számtalan bizonyíték tűnt el, nagyon sok akta lett átszerkesztve és titkosítva. A mai napig vannak dokumentumok zárolás alatt, melyek bevallottan csak "átszerkesztést" (meghamisítást) követően kerülhetnek nyilvánosságra. Márpedig ilyesmire CSAK akkor lehet szükség, ha a hatalomnak rejtegetni valója van. 

10+1. Kennedy halálával a korábbi óvatos, megegyezésre törekedő amerikai külpolitika irányt váltott: Johnson alatt a Vietnamban harcoló amerikai katonák számát sokszorosára emelték, a hidegháború intenzívebben folytatódott, a maffiát békén hagyták, a bankjegy kibocsátás megmaradt a FED (Federal Reserve System) kezében és a CIA átszervezésére sem került sor, a hadianyag-megrendelések, pedig akadálytalanul zajlottak a fegyvergyárosok felé.

Összegzésként érdemes megjegyezni: a Kennedy-merénylet hivatalos magyarázatát soha nem fogadta el az emberek többsége, annyira ellentmond a logikának és annyira sok körülötte a furcsa rejtély. Ezek pedig ma sem csökkennek.

Sárosdi Lilla színésznő hosszú hallgatás után a napokban kitálalt egy szexuális zaklatási ügyről, mely vele esett meg 23 évvel ezelőtt, amikor Marton László rendező visszaélve kiszolgáltatott helyzetével - mely fiatal korából és a színház-világban elfoglalt pályakezdő státuszából adódott - molesztálta őt. (A "kitálalás" október 14-én történt név nélkül, majd 19-én a "tettes" megnevezésével.)

A színházban és a rendező autójában elkövetett perverz szituációk után a művésznő hallgatásba burkolózott és csak barátainak, illetve később férjének mesélt az ügyről. Aztán egyszer csak változott a helyzet: Sárosdi Lilla olvasott az amerikai Harvey Weinstein ügyről (szintén molesztálási botrány a hírneves amerikai producer zaklatásairól) és egy alkalommal találkozott Marton Lászlóval a körúton. A két dolog plusz az, hogy elmondása szerint nem bírta már magában tartani az egész esetet arra ösztönözte a művésznőt, hogy nyilvánosan elmesélje az egész világnak, mi történt vele 23 évvel korábban. Martont megvádolta, kitálalt, vagyis részletesen elmesélte sztoriját. Válaszul felbolydult az egész hazai művészvilág és további 9 hölgy jelentkezett azzal, hogy őket is érték kisebb-nagyobb szexuális visszaélések, Marton részéről. Az országos botránnyá dagadt történet csúcspontján (nevének első megemlítése után 7 nappal) Marton László nyilvánosan kért bocsánatot

Nagyjából most ítt tartunk és ennyi mondható el az egész botrányról tényszerűen. És most nézzük, mi a probléma a történettel. 

Az első, ami felötlik a legtöbb emberben, hogy igaz e az, amit a művésznő előadott és ha igen, akkor valóban úgy történt e minden, ahogyan ő állítja. Mert ne felejtsük el: eddig csak egyetlen verziót hallottunk, mégpedig Sárosdi Lilla verzióját. Marton ugyan bocsánatot kért, de nem azért, amit a színésznő elmondott. Általánosságban fogalmazott és "közeledésnek" illetve "megsértésnek" nevezte az esetet, nem azt írta, hogy 23 évvel ezelőtt arra kérte az akkoriban 18 éves lányt, hogy pippantsa le illetve hogy kényeztesse a kezével egy próbán és EZÉRT kérne most bocsánatot. 

A második gond: a viktimológia. Vagyis: mennyiben VALÓDI áldozat Sárosdi Lilla. Mert igenis helye van ennek a kérdésnek. Tegyük hát fel bátran. Ha ugyanis a próbán a rendező mellé ült (privát párost alkotva egy üres székekkel teli nézőtéren), ha bátorította a rendező szexuális kezdeményezéseit, ha évődött vele, ha elsőre készségesen megtette amit kért, ha beszállt az autójába, ha ott is mindenben szolgálatkész volt, akkor bizony a legtöbb ember szemében nagyon nehezen tud ártatlan és vétlen áldozatnak tűnni. (És itt újra utalnék rá: nem ismerjük a másik fél verzióját az ilyen részleteket illetően, így tehát nem zárható ki a lájtos flört esete és a bátorítás sem.) Amellett emberek nem hülyék és nem lehet mindent beadni nekik. A legtöbben képesek vagyunk a józan, gyakorlatias gondolkodásra és nem rózsaszín ködben élünk. A 18 éves leányzó simán leállíthatta volna a rendezőt a legelső próbálkozásánál, mikor a kezét először húzta a sliccéhez. Egy hangos szó, mely odavonja a próbán dolgozók tekintetét (vagy egy csattanó pofon) olyan szégyenhelyzetbe hozta volna a rendezőt, hogy alig győzte volna a pironkodást és eszébe sem jutott volna újra próbálkozni. Mert ne feledjük: az ilyen szitukban a kezdeményező fél is nagyon sokat veszíthet. Például a hírnevét, a becsületét, az állását, a családját, a tekintélyét. Hogy a lány félt? Mi a jóistentől? Nem volt alkalmazott a színháznál, nem rúghatták ki és azt is kétlem, hogy Marton egy maffiafőnök hatalmával üldözhette volna  a leányzót a fél országon keresztül, csak mert nem akarta megfogni a nemi szervét. 

A harmadik probléma, hogy miért várt a színésznő 23 évet a zaklatási ügy feltárásával? Ha akkor frissiben nem állította le a rendezőt és az eset(ek) utáni napokban sem jelentette fel, miért nem fordult a rendőrséghez pár évvel később? Akkor is félt? Marton László a magyar Don Corleone lenne? De ha mondjuk a pályán való érvényesülése miatt nem szeretett volna egy nagy hírnevű szakembert ellenségévé tenni, miért jött akkor elő az egésszel 23 év után? Az amerikai botrány miatt? Vagy azért, mert látta az utcán? Addig nem látta sehol? Egy pályán dolgoznak, ugyanabban a városban, miközben Marton közismert ember (aki még kitüntetést is átvett nem régiben, nyilvánosan) és mégis meglepte a látványa? Valahogy nem áll össze, ha józanul nézzük. 

Végül egy észrevétel: a szexuális zaklatás gusztustalan, perverz dolog, csak úgy, mint a hatalommal való visszaélés, DE leállítható, kivédhető, megelőzhető. Nem mindig van így, de az esetek nagy részében igen. Ebben a konkrét ügyben egyértelműen érződik, hogy a 23 évvel ezelőtti leányzó naivan, és indokolatlan illetve meglepő visszahúzódással szerepelt a történetben. Jó volna ARRÓL is beszélni - és a fiatal színésznő "palántákat" arra is felkészíteni - hogy nem akarat nélküli tárgyak, hanem önálló személyiségek, jogokkal, határozottsággal, amit NE áldozzanak be a karrierért, az érvényesülésért és egy "nagy ember" előtti hajbókolásért.

Záró gondolat: a tisztelet, a szakmai tekintély elismerése, a csodálat abban a pillanatban meg KELL hogy szűnjön, amikor az illető, akit bálványozunk, arra méltatlanná válik. 

Nagy port kavart, óriási felháborodást keltett és sokakat foglalkoztatott az eset, ami október 15 -én, vasárnap este történt egy fővárosi KFC gyorsétteremben, amikor egy biztonsági őr brutálisan megvert egy újságírót, amiért az akadékoskodni merészelt (jogosan) a kiszolgálással kapcsolatban és a panaszkönyvet kérte. Az eset egészen megdöbbentő volt, de a reakciók még érdekesebben alakultak:

• 1.) A közvélemény felfigyelt és felháborodott az eseten
• 2.) A felelősökkel szemben pár órán belül intézkedett a KFC

Mindkettőt jó hírnek lehet tekintenünk, mivel azt jelzi, hogy egyrészt a magyar társadalom apátiája, közönye és közömbössége még mindig nem érte el azt a mélypontot, amelyet egy ilyen felháborító ügy ne tudna áttörni, másrészt a nagy multikban még megvannak azok a helyes mechanizmusok, melyek azonnali intézkedésre ösztönzik vezetőiket. 

Ugyanakkor az eset azt is jelzi, hogy mérhetetlen agresszió, frusztráció és rideg érzéketlenség van az emberek egy részében. Jelen volt ez az érzéketlenség abban a gyors-éttermi vezetőben, aki képes volt pofátlanul egy szál A4 -es papírt nyomni egy reklamáló vendég kezébe (panaszkönyv helyett), majd kidobatni egy őrrel, jelen volt abban az őrben, aki azt hitte mindezt megteheti egy embertársával szemben és jelen volt az egész esetet végignéző -- és rendőrt nem hívó -- szemlélődőkben is, akik közömbösen tekintettek az egész cirkuszra. 

A legtöbb ember, aki megismerte Szabó Zoltán újságíró esetét elgondolkodott azon, hogy ő vajon mit tett volna hasonló estben? Egyáltalán mi a helyes magatartás ilyenkor? Mit lehet tenni? Mit csinálnánk, ha főszereplői vagy szemtanúi lennénk egy ilyen esetnek? Ha az orrunk előtt zajlana közbelépnénk? Hívnánk rendőrt, vagy valami segítséget? Kihez lehetne egyáltalán fordulni? stb, stb. Ami engem illet: én biztosan nem tudtam volna megállni, hogy ne lépjek közbe, ha szemtanúként vagyok jelen (természetesen a sértett újságírónak segítve). De ha az eset éppen velem történik meg és mondjuk rám emelne kezet egy biztonsági őr (bármilyen okból is), ... bizony nagyon feladná a leckét, hogy miként reagálnék rá. Ha valaki megüt bennünket, az rendőrségi ügy (bármennyire is biztonsági őr teszi ezt, aki mellesleg egy újjal sem nyúlhat senkihez), ha pedig egy kereskedelmi egység méltatlanságot követ el velünk, mint vásárlókkal szemben, az jogi és fogyasztóvédelmi kérdés. Mindkét esetben van tehát kihez fordulni, ... DE ... akkor és ott, emberi méltóságunkban megalázva mindez egyáltalán nem segít rajtunk. Az az éttermi vezető, aki így lép fel egy vevővel szemben, soha a büdös életben nem szabad, hogy többet kereskedelemmel foglalkozzon. De tovább megyek: emberekkel sem szabadna többé foglalkoznia soha. Az agresszív biztonsági őr a kisebb vétkes, de nyilván vele szemben is kemény eljárás szükséges.

Egy biztos: az egész történet egyszerre szomorú, aggasztó, felháborító és visszataszító. Hihetetlen, hogy a mai magyar társadalomban mekkora feszültségek halmozódnak fel és hogy ezt mennyire veszélyes tovább gerjeszteni bármivel is. Pedig valójában ez történik: nap mint nap hergelik az embereket egymás ellen, utáljuk a tüntetőket, a tanárokat, a másik politikai oldal tagjait, a Soros-ügynököket, a migránsokat, az idegeneket, a cigányokat, a másságukat felvállalókat, a tőlünk különbözőket. Az elfogadás, a tolerancia eltűnt, vagy csak nyomokban vehető észre. Nincs türelem, nincs emberszeretet és nincs megértés sem. Persze nem okolható ezért önmagában senki és semmi. Nem hibáztatható a miniszterelnök, nem hibáztatható az örökös ellenségeket kereső kormányzati retorika, sem a kirekesztő berendezkedés, vagy a kevés fizetésért folyton güriző, agyonhajszolt, rohanó és csak szűkösen boldoguló társadalom. Így együtt az egész viszont igen. Ez most egy ilyen világ körülöttünk.

Hogy a KFC -ben vasárnap megtörtént eset miként zajlott volna mondjuk egy skandináv országban? Kábé úgy, hogy az éttermi vezető kijön és megbeszéli az egészet a tiltakozó vendéggel, akinek teljesítik kérését, majd megnyugodva kezet fognak és távoznak; mindenki a dolgára, a vezető vissza az irodájába, az újságíró pedig az otthonába (vagy ahová indult).

Komoly jelzés-értéke van annak, hogy a sztori magyar változata -- vagyis maga a valóság -- mennyire szürreálisan és a normálistól eltérően történt. Szégyen az egész és nem csak a sztori főszereplői számára.

Soha életemben nem tudtam gyűlölködni, talán mert szerencsésnek mondható életutat tudhatok magaménak. Ám mert ez így van, képes voltam objektíven, kívülről szemlélni mindazokat, akiket az elmúlt 42 évemben gyűlölködni láttam. Később megtapasztaltam ismerőseimen is a gyűlölet hatását, sőt két területen: pszichológusi illetve szociológusi szemmel nézve is észleltem a hivatalosan gerjesztett gyűlölet megjelenési formáit. Lassan formálódni kezdett bennem a gyűlölet mibenlétéről néhány érdekes tapasztalat. Az első, hogy ... 

... a gyűlöletnek három formája létezik:

1.) Saját tapasztalatokon alapuló gyűlölet: ... a saját tapasztalásra, negatív élményre adott válaszreakció az első csoport, ami egy fajta védekezés is, hiszen a gyűlölködéssel egyensúlyba próbáljuk hozni saját magunk belső, megsértett, megbántott lelkivilágát. Ez a gyűlölködés leginkább megérthető formája, hisz alapja mindig egy valós sérelem: például valaki megbántott, becsapott, megcsalt, megvert, elárult, vérig sértett, kirabolt, kirúgott vagy mondjuk tönkretett bennünket ... stb. Érthető reakció tehát ebben az esetben a gyűlölködés. Ugyanakkor vannak szerencsések, akik életük során a gyűlölködésnek még ezzel a formájával sem találkoznak. (Ide tartozom én is.)

2.) Előítéletre épülő gyűlölet: A második típusú gyűlölet az általánosított prejudikáció, amikor egy bizonyos embercsoportot gyűlölünk egyedi esetek alapján képezve előítéletet. Ide sorolható az antiszemitizmus, a xenofóbia és a fajgyűlölet is ... stb. A három természetesen nem azonos, hiszen antiszemitizmus a zsidó emberek ellen, a xenofóbia minden idegen ellen, a fajgyűlölet pedig bizonyos etnikai alapon "kiválasztott" csoportok ellen irányuló gyűlöletet takar. A dolog hátterében tehát ebben az esetben némi (többnyire minimális) saját tapasztalás áll, amit aztán kivetítünk egy egész embercsoportra.

3.) Gerjesztett gyűlölet: A harmadik gyűlölettípus a mesterségesen gerjesztett gyűlölet, amikor nincs közvetlen tapasztalatunk az általunk gyűlölt embercsoporttal kapcsolatban (mint az előző két esetnél), hanem kizárólag másod-, vagy harmadkézből szerzett információk alapján gyűlölködünk. Itt is lehet persze a gyűlölködés tárgya antiszemitizmus, xenofóbia vagy fajgyűlölet, de itt első-kézből szerzett saját tapasztalatok nélkül valósul meg. Gerjesztheti egy közösség, melynek befolyása alá kerülünk és közéjük akarunk tartozni, gerjesztheti egy barát, ismerős, vagy gerjesztheti a média által közvetítve maga az állam is (lásd migránsozás és Soros György elleni uszítás null 24 -ben).

Mindhárom gyűlölködés egyre inkább gyakori a mai Magyarországon, ami két üzenetet is hordoz számomra: az egyik, hogy egyre több ember él félelemben (a gyűlölet gyökere mindig valamiféle félelem), a másik, hogy egyre inkább növekszik a lelki sérülésekkel, komplexusokkal és egyéb pszichológiai gondokkal küszködő emberek száma közöttünk. 

Pedig a gyűlölet elvesz tőlünk és nem ad semmit. Bár a közös gyűlölködés révén kialakult "közösséghez-tartozás" érzés azt a benyomást keltheti bennünk, hogy tartozunk valahová, ám ez csupán illúzió, hiszen a gyűlöltre épülő kapcsolatok valójában soha nem hoznak harmóniát és kiegyensúlyozottságot életünkbe. Meg kell(ene) tanulnunk önállóan megítélni a felénk áradó emóciókat, majd szelektálni közöttük és végül kiszűrni mindazokat, melyek értelmetlen és felesleges érzéseket generálnak bennünk, mert ezekkel valójában csak manipulálnak bennünket. Minél előbb  megtanuljuk ezt, annál kiegyensúlyozottabb lehet életünk és élhetőbb országunk.

***

A szeptember 30 -án, vasárnap este, Las Vegasban elkövetett tömegmészárlás, melynek során 58 ártatlan embert mészárolt le egy felhőkarcoló 32. emeletéről egy 64 éves, muszlim vallásra áttért nyugdíjas (bizonyos Stephen Paddock) elgondolkodtat bennünket arról: miért történnek ilyen esetek? Nagyon sokszor - főleg az elmúlt évtizedekben - iszlám dzsihadisták követték el a mészárlásokat (a legdurvábbat 2001 szeptember 11 -én, amikor New Yorkban a WTC tornyokba vezettek eltérített utasszállító repülőgépeket), de akadtak olyan esetek is, amikor magányos, NEM muszlim őrültek követtek el tömeggyilkosságokat, mint például Anders Behring Breivik Norvégiában, 2011 július 22 -én, amikor a neonáci férfi 77 embert lőtt agyon.

Ami az USA -t illeti, a legtöbb áldozattal járó tragédiák sorában az említett, Mohamed Atta vezette WTC elleni támadás az első, hiszen több mint 3 ezer halottja volt az akciónak. Nagyos súlyosnak tekinthető az 1995 április 19 -én, Oklahomaban történt eset is, amikor egy irodaház előtt felrobbanó autóbomba gyilkolt meg 167 embert. Ugyancsak borzalmas tragédiaként híresült el a 2016 -os orlandói mészárlás, melyben egy iszlám kötődésű elkövető - Omar Mateen - egy meleg-bárban 49 ártatlant lőtt agyon.

Ami a dzsihadisták indokait illeti: legtöbbször válságba került, kudarcok sorozatát átélt és így az iszlamizmus felé fordult (a muszlim tanoktól erőt / segítséget / célokat remélő), gyenge jellemű, megzavart fejű emberek az elkövetők, akiket a nagy terrorszervezetek beszerveznek és öngyilkos akciókra bírnak. Azonban a nem iszlamista elkövetők, mind a szeptember 30 -án Las Vegasban lövöldöző férfi is nehezebben megfejthető okból lesznek ámokfutó gyilkosok. Igazság szerint senki nem tudja mi munkálhat bennük, csak a pszichológusok találgatnak többnyire. 

Ám ami érdekes: a terrorizmus szinte egy idős az emberiséggel. Őrült tetteket, öngyilkos pusztításokat a kezdetektől követtek el emberek. Az ókori asszírok, spártaiak például komplett falvakat tartottak megfélemlítésben, az aztékok tömegesen áldoztak fel embereket isteneiknek (több száz, sőt ezer más törzsből való indián fejét levágva), a középkorban pedig az inkvizíciós bíróságok kínoztattak meg - majd ítéltek élve elégetésre (máglyahalálra) - mindenkit, akiben az ördögöt látták. Valóságos terror-mészárlást hozott a "Sacco di Roma" 1527 május 7-én (a Rómát feldúló, pápa ellen forduló kifizetetlen császári zsoldosok), akik 40 ezer embert öltek meg, és 1572 augusztus 23 -án, a Szent Bertalan éjjele, amikor vallási okokból zajlott vérengzés (30 ezer áldozattal) Párizsban, illetve a francia nagyvárosokban. Persze voltak uralkodók is, akik terrorral fenyegették saját országaikat, mint IV. (Rettegett) Iván, aki 1570 -ben Novgorod városának megbüntetése okán (amiért el akartak szakadni) katonáival 70 ezer városlakot koncoltatott fel (nőket, gyerekeket is). Az újkorban a nagy francia forradalom jakobinus korszaka hozott hihetetlen terrort, amikor alig 13 hónap alatt (1793/94 -ben) 17 ezer ártatlan ítéltek nyaktilóra, átlagosan napi 43 kivégzéssel (főleg lakossági feljelentések alapján).  

Nyilván a XX. század is jócskán hozott terrort, elég a magyarországi "vörös- és fehér terror" gyilkosságaira (1918/19) és később  a Hitlerista nácikra szörnyűségeire gondolnunk (pl. Lidice falu lemészárlása, vagy 1 millió ember elgázosítása Auschwitzban). A mai értelemben vett terrorizmus azonban csak a XX. század második felében jelent meg, amikor bizonyos szervezetek politikai céljaik teljesítését úgy próbálták kiharcolni, hogy ártatlanok ellen követtek el merényleteket. Kialakultak iszlamista terror-szervezetek (pl. Al-Kaida, IS), anarchista csoportok (pl. Brigate Rosse, Vörös Hadsereg Frakció), szeparatista, hálózatok (pl. IRA, ETA). Persze rajtuk kívül sok akció íródott magányos őrültek "számlájára" is. 

Jelenleg ott tartunk, hogy nincs már biztonság sehol: az európai nagyvárosokban az elmúlt években sorra követtek el tömeggyilkosságokat (2004 - Madrid, 2005 - London, 2015 - Párizs, 2016 - Brüsszel és Nizza) és úgy tűnik ha a dzsihadisták épp nyugton vannak, akkor a magányos elkövetők hajtanak végre gyilkos akciókat. Bár a terror végigkísérte az emberiség történelmét, kétségtelen, hogy legpusztítóbb formájában éppen jelenlegi korunkban van jelen.  

Október elsején népszavazás zajlott a spanyolországi Katalónia elszakadásáról. A hírt számtalan egyéb, napokban terjedő érdekes információ előzte meg arról, hogy óriási a feszültség a terület központjában, Barcelonában, hiszen a madridi központú kormányzat, rendőrség, katonaság szeretné minden módon gátolni az elszakadási folyamatot. De nézzük, történelmileg van e alapja az egésznek?

Több olyan nép is akad ma Földünkön, mely szeretne saját országot - ilyen például a hírekben szintén gyakran szereplő kurd etnikum, mely már az ókorban is erős állammal rendelkezett (ők voltak a legendás médek), ám szuverenitásukat elvesztették (viszont 4 napja ők már szavaztak függetlenségükről, az igenek 93% -os arányával) - de ilyenek még a szintén spanyolországi baszkok, vagy az Angliával közös királyságban élő skótok és a kaukázusi csecsenek is (akik meg az oroszoktól szeretnének elszakadni - teljesen reménytelenül). A katalánok követelése az önállóságra a felsorolt népekkel hasonló legitimitással bír, vagyis történelmileg igazolható ugyan, mégis erős érdekek gátolják akaratuk érvényesülését. Olyan érdekek, melyek közben egymást is támogatják.   

Katalóniáról kicsit bővebben:

Katalónia körülbelül egyharmad Magyarországnyi terület (32 114 km2) ahol jelenleg 7,5 millió ember él. Nagyjából a másfél millió lakosú Barcelona körüli területről van szó, mely egyben Spanyolország leginkább fejlett övezeteit is magába foglalja, modern iparral és infrastruktúrával. Értékes tehát a régió, mert idegenforgalmi, ipari és egyéb gazdasági szempontból is Spanyolország kiemelten jó adottságokkal bíró, leggazdagabb tartománya. (Hogy két analógiát említsek: elszakadása olyan lenne, mint a Ruhr-vidék esetleges elszakadása Németországtól, vagy ÉNY-Magyarország leválása hazánkról.) A madridi kabinet óriási veszteségnek látja a leginkább fejlett tartomány elszakadását, és a 47 milliós lakosságú Spanyolország nagyobb része sem igazán támogatja. Ugyanakkor nyilván a többség belátja: erőszakkal nem lehet maradásra bírni azokat, akik távozni akarnak.

Ami Katalónia történelmét illeti:

A területen a római idők után, az V. században germán törzsek, gótok alapítottak királyságot (Ataulf vezetésével) és megalapították Gothalaniat, mely névből később alakult ki a Katalónia megjelölés. Lakosságát idővel az itt élő hispán, latin és gót népek összeolvadásából születő új etnikum adta, mely mindig szerette magát megkülönböztetni a környező államoktól. Ám a VIII. században (710 körül) arab elnyomás alá kerültek, miként a félszigeten élő minden más tartomány lakossága is. A arab uralmat frank elnyomás követte, ám 847 -re végre létrejöhetett az önálló Barcelónai Grófság, mely három évszázad után egyszerű házasság révén 1137-ben egyesült a szomszédos, rendkívül gazdag Aragóniával. (IV. Berengár barcelóniai gróf házasodott össze az aragóniai királynővel, Petronilával.) A közös állam rendkívüli sikerrel erősödött meg az elkövetkező évszázadokban és hódította meg például Dél-Itáliát is.

Az egységes Spanyol Királyság 1479 -ben született meg, amikor az Ibériai-félszigeten fekvő államok közül a két legerősebb - Kasztília és Aragónia - egyesültek egymással. Ekkor, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd házasságával Katalónia is a Spanyol Királyság része lett. Az erős és hatalmas spanyol állam aztán csatlakozásra bírta az egyéb hispán területeket is, majd kiűzte a félszigeten élő mórok, arabok maradékát és gyarmatosításba kezdett. 

Az első, katalóniai felkelések (a spanyol uralom ellen) a XVII. században zajlottak, ám ezeket a madridi vezetés keményen leverte és megtiltotta a katalán nyelv (illetve szokások) használatát. A katalán autonómia szempontjából az 1977 -es év hozott komolyabb változást, hiszen ebben az évben Madrid végre engedélyezte, hogy a tartomány (Catalunya) saját területi kormányt és parlamentet alakítson. Innentől, a terület teljes önállóságának kérdése is folyamatosan előkerült. Később, 2014 november 9 -én Katalónia 85% -ban kinyilvánította egy népszavazás alkalmával, hogy támogatja az önállóságot.  (Bár az is tény, hogy a részvételi arány rendkívül alacsony, alig 40% körüli volt.) Aztán jött a 2015 -ös helyi választás, melyet Barcelonában a függetlenséget akaró pártok nyertek meg. 2016 -ban pedig Carles Puigdemont, katalán elnök bejelentette: attól függetlenül, hogy a spanyol kormány nem járul hozzá (és nem is ismeri majd el az eredményét) mégis népszavazást tartanak az elszakadástól 2017 október 1-én. Itt tartunk most. (A hírek szerint a mai népszavazást minden eszközzel gátolták a spanyol hatóságok, így közel 800 sérülést hozott a voksolás napján kialakult zavargások sora.)  

Milyenek az esélyek?

Lehet független Katalónia? Létrejöhet egy független Skócia, Kurdisztán, Csecsenföld, Baszkföld? Az igazság az, hogy túl sok az ellenérdek. A spanyol kormány sok mindenre képes az elszakadás megakadályozására, hiszen a mai népszavazást is törvénytelennek minősítették. Kurdisztán a szomszédos Törökország miatt nem lehet szuverén állam. A török diktátor mindent elkövet a kurdok elgáncsolására, hiszen saját országának is majdnem egyharmadát alkotják, így egy kettészakadó Törökország rémképét hordozzák. Skócia elszakadása a nagyhatalmi reményeket dédelgető Egyesült-Királyág jövőjét fenyegeti. És folytathatnánk a sort. Az ellenérdekek nem kedveznek az autonómia és önállóság törekvéseknek. A valódi döntések magasabb szinten: a világot vezető nagyhatalmak vezetői közt születnek majd meg, (Katalóniáról is) valahol Trump, Putyin, Hszi Csin-ping, Merkel és Macron "ötszögében".          

Gyakran halljuk ezeket a kifejezéseket: pogány, ateista, nihilista vagy hitetlen, miközben nem biztos, hogy tisztában vagyunk a pontos jelentésükkel. A megkeresztelt és hívő emberek esetében egyértelmű a helyzet: náluk a "vallásos" kifejezés a helytálló, hozzátéve a megfelelő egyház és/vagy felekezet megnevezését, mint például: római katolikus, református, evangélikus ... stb. Ám azoknál az embereknél, akiket nem kereszteltek meg és hitüket sem gyakorolják, már felmerül a kérdés: hogyan nevezhetjük ilyen szempontból hovatartozásukat. Már ha egyáltalán felvetődik a dolog, mert többnyire ma már egyáltalán nincs semmilyen jelentősége az egésznek, miközben mégis tévesen kategorizálják be önmagukat (vagy mások őket) egy-egy rosszul használt kifejezésekkel.   

A "pogány" szó például több módon is értelmezhető. Etimológiáját tekintve, a latin "paganus" azaz vidéki szóból érkezett a közhasználatba (pagus = falu) és kezdetben a vidéken élő és így a keresztény térítésekből kimaradó NEM keresztényeket jelentette. Ugyanakkor bibliai értelmezésben a NEM zsidókat is így hívták, hiszen a "nép" alatt akkoriban a szentföldi területeken csakis a kiválasztott zsidóságot értették. Ebből ered az a furcsa helyzet, hogy X. század előtti írásokban felbukkanó paganus vagyis pogány kifejezés nem biztos, hogy mindig a keresztségből kimaradó lakosságot takarta. Kiemelendő, hogy a politeista, több-isten hitűek is gyakran kerültek ebbe a kategóriába. Napjainkban a megkereszteletlen embereket illetik ezzel a kifejezéssel, többnyire indokolatlanul pejoratív értelmezéssel.

Ami az ateista kifejezést illeti: a szó a görög theós (θεός) azaz isten kifejezésből származik, melyhez az "a" előtaggal (fosztóképzővel) az istentelen, isten-nélküli meghatározást kapjuk. Ez egy aktív állapot, vagyis tenni kell azért, hogy ateistának mondhassuk magunkat, az egyszerű "vallástalanság" a hit felé mutatott passzivitás (amikor egyszerűen nem érdekel bennünket a vallás) még nem tesz bennünket ateistává. Az igazi ateista TAGADJA Isten létezését és vagy egy másik elképzelést állít ezzel szembe (például a marxizmust) vagy kimondja, hogy Isten létére nincs bizonyíték így nem lehet hinni sem benne.  

A nihilizmus szintén gyakran félreértett és félremagyarázott irányzat (a XIX. század második feléből). A kifejezés a latin "nihil", azaz semmi szóból ered, jelezve, hogy követői a megszokott, hagyományos értékeket, normákat, erkölcsi követelményeket, főként a vallási tanokat semmisnek tekintik, és azok viszonylagosságát hirdetik. Ugyanakkor a nihilisták is hisznek valamiben, mégpedig az örök kételkedés és "kétségbevonás" szabadságában. (A nihilizmus képviselője volt Friedrich Nietzsche és például Jean-Paul Sartre is.)

A humanisták az emberközpontúság hívei, szemben az istenközpontú, vallásos világnézet követőivel. Azonban a XIV. században élt Francesco Petrarcától (aki a világ első humanistája volt) mára messzire jutott a kifejezés értelmezése. Napjainkban már inkább egy kritikai viszonyulást jelent, mely elutasítja a konzervativizmust, a tekintélyelvűséget, a diktatúrákat és vallást, mint az ember alapvető szabadságát, gondolati, szóbeli, írásbeli és cselekvésbeli kötetlenségét korlátozó rendszerek, berendezkedések és elvek megtestesüléseit. 

Külön érdekesség és az eddigiekhez csak közvetett módon kapcsolódik a gender-elmélet. A kifejezés a nemi szerepek hagyományos felfogása helyébe egy új, sztereotípiáktól mentes, a női egyenjogúságot központba emelő, feminista gondolkodást emelt, mely bevezette a "társadalmi nem" fogalmát. A gender-követők a korábbi évszázadokban gyökerező berögződéseket tagadják, azt hirdetve, hogy éppen ideje újragondolni a nemi szerepeket. Az elmélet első hirdetői, Simone de Beauvoir és Robert Stoller  műveikben rögzítették az elképzelés lényegi elemeit. (Nagy visszhangot keltett Magyarországon, amikor az ELTE idén tavasszal bejelentette egy gender szak őszi indítását.) 

Önmagában véve magának a diplomának az értéke is érdekes kérdés, hiszen sok olyan történetet hallani, melyekben ügyes vállalkozók érettségivel (néha még anélkül is) óriási vagyonokra tudnak szert tenni (és itt most nem is az alvilági "karrierekről" van szó). Akadnak ügyes "szakik", akik hétköznapi szakmákkal (gázszerelő, villanyszerelő, asztalos, CNC esztergályos ...stb) kiválóan érvényesülnek a munkaerő-piacon és idehaza vagy Nyugat-Európában gazdagodnak meg, szinte a nulláról indulva. (Nem beszélve azokról a tehetséges értékesítőkről, üzletkötőkről, kereskedőkről, marketingesekről, akik szintén középfokú végzettséggel hoznak tető alá milliós sikerdíjakat hozó szerződéseket.) Ezek a legjobban fizetett NEM diplomás állások. Az említett eseteket leszámítva azonban a jellemző mégis inkább az, hogy akinek napjainkban nincs diplomája az kevesebb fizetést és rosszabb álláslehetőségeket tud megszerezni mint az, aki felső fokú végzettséggel rendelkezik. Kérdés azonban, hogy mely diplomákkal lehet a legjobban érvényesülni manapság és milyen értéke van az egyes okleveleknek? 

Érdemes kettéválasztani a dolgot: vannak diplomák, melyek szakmai elismertsége, társadalmi respectje magas ugyan, de nem nyújtanak kiugró kereseti lehetőségeket (pl. filozófus, bölcsész, művészettörténész, pszichológus, tanár, politológus, óvónő ... stb) és vannak olyan végzettségek, melyeknél mind a kereseti lehetőség, mind a széleskörű elismertség egyaránt magas szintű. Ezeket nevezhetjük "ász diplomáknak" is, hiszen a legmagasabb életminőséget, illetve egzisztenciát tudják biztosítani az ilyen végzettséget megszerzők számára. Ide sorolható például az egyetemi informatikus végzettség, az okleveles gépészmérnök, a közgazdász, az orvos (főként a magánpraxisban dolgozó orvos), a jogász és az egyéb műszaki diplomák (mint az építészmérnök, villamosmérnök ... stb.) Ha a legjobban fizető foglalkozásokat keressük -  segíthet ebben az Origo cikke, vagy a pénzcentrum írása, - a nagyon ritka légiforgalmi irányítói és a politikusi pálya kerül a lista élére (képviselők, miniszterek, államtitkárok), de utánuk már pénzügyes foglalkozások következnek (tőzsdeügynökök, pénzintézeti vezetők), és IT szakemberek (programozók).

A fentiek alapján tehát elég nagy pontossággal "beárazhatóak" napjaink diplomái, egyik oldalról a bekerülés terén (mennyi egy félév tandíja, a jegyzetek, szállás .. stb költsége), másik oldalon pedig az elérhető jövedelem szintje (kezdő fizetés, legmagasabb díjazás). Ami egyértelműen látszódik, hogy nagyon kifizetődő tanulni és "ász diplomát" szerezni, műszaki, informatikai, pénzügyi vagy orvosi végzettséget szerezni valamely jó egyetemen (itthon vagy még inkább külföldön) és 2-3 világnyelvből megszerzett közép, vagy felsőfokú nyelvvizsgával "megtámogatni" az oklevelet. 

Végül kiemelném: egy ember valódi értéke, értelmiségi "léte" és boldogsága nem függ össze a diploma meglétével, vagy milyenségével. A Föld legboldogabb országaiban, szegényen és diplomák nélkül élnek teljes és harmonikus életet az emberek, mint ahogyan sok az olyan gazdag diplomás is, aki öngyilkosságba menekül depressziója és elrontott, boldogtalan élete elől.       

Az élet nem más, mint döntések sorozata, de ezek közt van három, ami nagyon komoly hatást gyakorolhat későbbi sorsunkra. Ezek határozzák meg későbbi mindennapjainkat és korrekciójuk nem mindig oldható meg. Az első a pályaválasztás, ami közel sem annyit takar, hogy 14 évesen kiválasztjuk szakmánkat, vagy az érettségit követően azt a főiskolát/egyetemet, ahol tovább-tanulni szeretnénk. Többről van szó: annak a hivatásnak a megtalálásáról, melyben kiteljesedhetünk, melyből megélni tudunk és amely aztán életünk nagy részében a mindennapjaink szerves része lesz. Ez a döntés nagyon sokszor csak felnőttként születik meg és többszöri pályamódosítás után lesz végleges. Nem könnyű a számunkra megfelelő pálya kiválasztása, mert milliónyi szempont létezik és a jó döntéshez több mindent kell mérlegre tennünk. Fontos, hogy szeressük az adott hivatást, alkalmasak legyünk rá (szellemileg, fizikailag, mentálisan), piacképes legyen és motivációt is biztosítson számunkra évtizedeken keresztül.    

A második fontos döntés mindenki életében a házasság. Megtegyük e, ha igen, mikor tegyük meg, és legfőképp: kivel kössük össze életünket? Persze a tartós élettársi kapcsolatok is ide sorolandóak, ott ugyanúgy erős kötődés alakul ki (csak hivatalos papír nélkül). A megfelelő társ segíti életünket, boldogságot ad számunkra és kiegyensúlyozottá tesz bennünket. A nem megfelelő viszont váláshoz, érzelmi válságokhoz, boldogtalansághoz és néha teljes leépüléshez vezet. Sajnos még a sokat emlegetett "garancia", a szerelemből házasodás nem jelent biztos megoldást (erre én magam is példa vagyok), mert a szerelem elmúlik, a felek megváltoznak és a kapcsolat pokollá válik. Ha közben még gyerek is van, akkor a következmények súlyosabbak.

Az élet harmadik legfontosabb döntése az életcél megtalálása. Kell ugyanis ilyen mindenkinek. A nagy keleti bölcsek is hangoztatják tanításaikban: "csak egyetlen dologra koncentrálj, azt teljesíts be, de hogy mi legyen az, azt te magad döntsd el". Nem könnyű megfelelő életcélt találni, de nem is ez a legnagyobb baj, hanem hogy a többség nem is keresi. Szétforgácsolódunk számtalan dolog közt - karrier, család, barátok, hobbi - és miközben mindenhol helyt akarunk állni, valójában sehol nem találjuk meg önmagunkat. Az élet eltelik és a végén azt érezzük: alig éltünk. Akiknek van életcéljuk, azok teljes életet élhetnek. Persze könnyű mindezt mondani, megvalósítani már annál nehezebb.  

Zárásul egy negyedik szempontra érdemes felhívni a figyelmet, ez pedig az álmok és megérzések fontossága. Morpheus ugyanis egyértelműen küld bizonyos jeleket számunkra: néha megálmodjuk utunkat, azt az utat, melyen haladva a boldogság és harmónia vár bennünket. Tanuljunk meg tehát hallgatni megérzéseinkre és álmainkra.

Mert Morpheus az álmok, vágyak és képzeletvilág istene. Az ókori Görögországban és Rómában az álomvilág vezetőjeként tisztelték, vagyis úgy tartották, hogy annak a csodálatos birodalomnak az ura, ahová mindannyian időről időre eljutunk és ahová mindannyian vágyunk is, akár alszunk, akár ébren vagyunk. Hogy miért? Mert az álmok világában minden lehetséges: ott teljesülhetnek vágyaink és minden olyasmi megtörténhet, ami egyébként sohasem.

Ezen a blogon az álmok és képzelet szemszögéből, a vágyak és célok szemüvegén keresztül nézve szeretnék érdekes témákról írni, olyasmikről, melyek sokakat foglalkoztatnak. Remélem sikeres lesz törekvésem és olvassátok, kommentelitek posztjaimat.

Ami a blog ars poeticiáját illeti: mindenki maga dönti el, hogy a piros vagy kép kapszulát választja, vagyis érdekli a valóság, vagy megelégszik azzal amit megetetnek vele! Itt a pirosat kínáljuk!

A hozzászólásokkal kapcsolatban csak három kérésem van: ne személyeskedjetek egymással vagy velem (természetesen kerülve a trágárságot is), másrészt: kerüljük a "nyelvtannáci" beszólásokat és harmadrészt: légyszi ne trollkodjátok szét írásaimat (kerüljük az off-topic vagyis témához nem kapcsolódó hozzászólásokat). Köszi és jó olvasást!    

“... a pirosat vagy a kéket választod? A kék visszavisz a Mátrixba. Holnap reggel felébredsz az ágyadban, és nem emlékszel semmire. Az életed megy tovább a régi, “normális” kerékvágásban. De ha a pirosat választod, az életed már soha nem lesz az, ami régen volt. Kilépsz a Mátrixból, és megismered a Valóságot!”

 Morpheus