Történelmünk utolsó 100 évét három diktátor határozta meg, akik együttesen 1920 és 2020 közt (megelőlegezve, hogy az elkövetkező két évben minden marad úgy, ahogyan most van) pontosan 71 évig kormányozták Magyarországot. Az első Horthy Miklós volt: 1920 és 1944 közt (24 éven át), a második Kádár János: 1956 és 1989 közt (33 éven keresztül), a harmadik pedig Orbán Viktor 1998-2002, és 2010 óta (vagyis 2020-al bezárólag 14 éven át. Persze 2022-ig lesz miniszterelnök, de a kerek 100 esztendő miatt vegyük most a 2020-at alapul). Egy jobboldali konzervatív, egy szocialista és egy jobboldali nemzeti rendszer követte egymást, melyekben közös volt, hogy antidemokratikus módon működtek, bár nem egyforma mértékben. Kádár időszakát az egypárti diktatúra jellemezte, szovjet függésben, Horthy és Orbán pedig autokráciát valósítottak meg, egyikük a Hitler vezette Németországgal, másikuk pedig a Putyin vezette Oroszországgal építve ki szoros kapcsolatokat. 

A három rendszer ugyanúgy marginálta a pártokat: Horthy betiltotta a kommunistákat (1921. évi III. tc.) és nyílt választásokat tartott (lehetővé téve a nyomásgyakorlást), Kádár egyetlen pártot sem engedett működni (csak a kommunistákat), Orbán pedig belülről bomlasztja az ellenzéki szervezeteket és ellehetetleníti a civilek működését. Mindhárom rendszer korlátozta a szabad sajtó működését is: Horthy alatt a baloldali újságírók "rejtélyes" halála volt jellemző (pl. Somogyi Béla és Rózsa Ferenc megöletése), Kádár csak pártlapokat engedett működni, Orbán pedig kiszorítja a az ellenzéki orgánumokat és újságokat a közéletből (lásd: Népszabadság, Class FM, Lánchíd Rádió, Magyar Nemzet, megyei lapok ... stb megszűnései). 

Mindhárom rendszer ellenségképeket gyártott, melyekkel manipulálni tudta a lakosságot: Horthy a trianonista nyugatot démonizálta (pedig valójában az antant segítette hatalomra), Kádár a nyugati mételynek tartott imperialistákkal riogatott, Orbán meg azt akarja elérni, hogy legfőbb ellenségeinknek az EU vezetőket és a migránsokat  tekintsük. Mindhárom rendszer szoros kapcsolatokat ápolt bizonyos nagyhatalmakkal: Horthy Németországgal, Kádár a Szovjetunióval, Orbán meg a keleti diktatúrákkal, így Oroszországgal, Kínával, Törökországgal ... stb. Mindhárom rendszer kialakította a maga példaképeit és ikonjait: Kádár a nagy kommunista vezetőket és elődöket (Marxt, Lenint), Horthy a konzervatív magyar arisztokratákat, Orbán pedig a történelmi múltunkból vett példákat, például: Tisza Istvánt, Klebelsberg Kúnót, Horthyt ... stb. Mindhárom rendszer kitermelte a maga külön elit kasztját, a megkülönböztetett, kiváltságosokat: Kádár a párt-főtitkárokat (akiknek bármit lehetett), Horthy a vitézeket (hiszen a vitéz rendben csak hívei kerülhettek), Orbán meg az oligarchákat és a Fidesz-vállalkozókat. Mindhárom rendszer hosszú távra rendezkedett be, jelentős szerviensi kört kialakítva, akiket érdekeltté tett a hatalom kiszolgálásában, így egy-egy, több évtizedes korszak fűződik neveikhez: Horthy-kor, Kádár-kor, Orbán-kor. 

A magyar néplélek mindig kedvelte az erőskezű vezetőket, a korszakokat teremtő vezéreket, kormányzókat, diktátorokat, akik országunkat a jellegzetes pannon-gőg jegyében világhatalmi tényezőkké tették (vagy azt hitték, hogy azzá teszik). Horthy a Nagy-Magyarország visszaállításáról álmodozott, Kádár a legnagyobb hidegháborús tömb élenjáró államává és legvidámabb barakkjává tette hazánkat, Orbán pedig az egész EU -val áll szemben, miközben azt hiszi, ha Kínával és Oroszországgal "barátkozik", akkor egyenrangú lesz velük, Magyarország pedig világhatalmi tényezővé válik. Mindhárman rosszul mérték fel helyzetüket: Nagy-Magyarország visszaállítása helyett előbb a nácik, majd a kommunisták fosztották ki hazánkat (és rombolták le városainkat), a Szovjetunió úgy omlott össze, hogy Magyarország jelentéktelen kisállam maradt, mely a rendszerváltás utáni versenyben még le is maradt KGST beli társaitól, ma pedig a nagy keleti diktatúrák (Oroszország, Kína) inkább kihasználják kétkulacsos szerepünket és afféle trójai falóként tekintve ránk csak felhasználnak arra, hogy befolyást (és infókat) nyerjenek az EU működésében. Végül érdemes megjegyezni: mindhárom rendszerben fontos szerepet töltött be egy-egy karhatalmi erőszakszervezet: a Horthy idején a szuronyos puskákkal járöröző csendőrség, Kádárnál az ÁVH örökébe lépő BM - állambiztonsági szolgálat, Orbánnál pedig a TEK és a felbérelhető kopaszok (lásd: liget-tüntetés, Nyakó féle ügy).

Zárásul feltehetjük a kérdést: vajon képesek vagyunk e tanulni történelmünkből és végre nem diktátorokat szolgálni? Aligha. Legalábbis a felerészben ázsiai, felerészben európai identitású magyarság egyik része biztosan nem. De kérdés az is: vajon megértjük e valaha, hogy a magyarság csak akkor vívhatja ki tiszteletét a népek közösségében, ha becsületes úton jár? Vajon tudunk e mit kezdeni egy igazi demokráciával, mely csak egyetlen egyszer, 1989 és 2010 közt fordul elő történelmünkben? A válaszokat a jövő rejti és csak az idő tudja megválaszolni. De a jelenlegi helyzetet elnézve nagyon nem úgy tűnik, hogy a helyes úton járnánk. Már megint.