A magyar miniszterelnök 56-os beszédében a Tisza Párt vezetőjét az Európai Unió bábkormányfő-jelöltjének nevezte, miközben őt pedig az ellenzék tekinti az Orosz Föderáció bábjának. Felvetődik a kérdés: Brüsszel bábja Magyar Péter vagy Moszkva bábja Orbán Viktor? Esetleg mindkettő igaz? És ha igen melyik a jobb? Netán egyformán rossz mindkét lehetőség?

Magyar Péter 56-os beszédében többször is előkerült az orosz-magyar viszony, például amikor név nélkül említette meg, hogy felelős magyar vezetők vesznek át kitüntetéseket Moszkvában (Szíjjártó Péter gyakori moszkvai eligazításaira látogatásaira utalva). Orbán ugyanígy nyíltan nevezte (sőt degradálta) Magyar Pétert az EU kutyájának. Szó szerint használva a kutyus kifejezést: "a brüsszeli gazda megvakarta a kutyus fejét, csak úgy áradt a szerelem”.

A két oldal ellentétes retorikája ugyanazt a vádat fogalmazza meg: mind Orbán Viktor mind pedig Magyar Péter idegen érdekek kiszolgálójának nevezi a másikat. Orbán szerint Magyar veti alá önmagát és hatalomra kerülne egész országát Brüsszel érdekeinek, Magyar szerint Orbán veti alá a magyar érdekeket az orosz érdekeknek. A kérdés ezen a ponton csak az: ha igaz mindkét oldal vádja, melyik a jobb? Magyarország érdeke volna akár Brüsszek akár Moszkva szervilis kiszolgálása? 

Van itt azonban egy fontos tényező, mely nem kerülhető meg: hazánk többször kinyilvánította már az utóbbi 70 évben, hogy Európához és a nyugathoz kíván tartozni, nem pedig a keleti diktatúrákhoz. Ilyen kinyilatkoztatás volt maga 1956, aztán a rendszerváltás, majd 2004-ben a népszavazás is az Európai Unióhoz való csatlakozásról. Amellett JELENLEG tagja vagyunk egy nyugati vezetésű katonai és gazdasági szövetségnek (a NATO-nak és az EU-nak), melyek megvédenek bennünket és anyagilag is támogatnak. Azaz támogatnának, ha más vezetőnk lenne (nem Orbán Viktor, aki miatt nem kapjuk meg azokat a milliárdokat, amelyeket egy másik vezetőnek bizony azonnal odaadnának). 

Az említettek miatt igenis át kell értékelnünk a két beszédet, egyértelműen válaszolva a felvetődő legfőbb kérdésre: Moszkva vagy Brüsszel? Alig 16 hónap múlva erről IS dönteni fogunk. Újra a történelmünkben, ugyanúgy mint 1956-ban.

Lánci András filozófus legutóbbi megnyilvánulásában és írásában a keleti birodalom csodálatát már filozófiai magasságokba emelte. Most már nem csak támogatjuk, segítjük (nemzetközi fórumokon) és szervilisen kiszolgáljuk a nagy keleti testvért, de csodáljuk is. Legalábbis a nemzeti-konzervatív elit vezérelvét tükröző eszmefuttatás szerint. Lánczi levezetésében ugyanis Oroszország erős identitás-tudattal, magas kultúrával, hittel és erkölccsel rendelkezik, nem úgy mint tudjuk kik (nyilván) az Európai Unió, mely bezzeg erkölcsileg, vallásilag és úgy egyáltalán mély gödörben sőt teljes devalválódásban senyved.

A kép forrása: mandiner.hu

Egy ilyen briliánsan egyértelmű vaslogikájú érvelés után az embert azt hinné, Lánczi úr esetleg már csomagol is megvéve repjegyét Novoszibirszkbe, hogy abba a fantasztkus paradicsomi birodalomba költözzön, hogy egy annyira nagyon erkölcsös és morális életet élhessen, amilyen közel s távol csak ott élhető. Keletre az ukránoktól és a beloruszokon túl. Azt nem tudni, hogy a filozófus doktor Lánczi András esetleg tudja e az olyan apróságokat, mint a sajtószabadság helyzete Oroszországban, az ellenzéki politikusok eltüntetése mindenhonnan, az oligarcha uralom általánossága és a választások manipulálása, nem beszélve az egész orosz társadalom általános monitorozásáról és ellenzőrzéséről. 

Ezen a ponton vetődik fel a kérdés: lehet egy diktatúrát vagy autokráciát erkölcsösnek, morálisan magas szinten állónak nevezni? Ha igen, úgy Mao Ce-tung, a koreai Kim család, Pol Pot, Sztálin sőt Hitler is becsekkolhat az erkölcsösen stabil ország-teremtő címére. 

Drága Lánci úr, elismerve munkásságát, egyetemi oktatói tevékenységét és tudományos eredményeit, kérjük maradjon a filozófia nagyjainál. A hatalom védhetetlen elszólásait (Orbán Balázs nemzet-áruló mondatait) és a kelet-intézményesített szolgálatát megmagyarázzák majd azok a médiamunkások, akik erre a kreatív csapattól utasítást kapnak. Szervilizmusból épp elég van már ebben az országban. Odafent Széchenyi díjas filozófusokra nem szorulnak (egyelőre). 

Október elsején megjelent információk alapján a Tisza Párt jelképe mostantól az 1956-os lobogó vagyis a közepén lyukas zászló. A döntés fogadtatása egyelőre vegyes, hiszen még az ellenzéki nézők körében felmérést végző ATV-nél is csak 40% ért vele egyet. Pedig valójában számtalan okot lehet megemlíteni az 56-os lobogó alkalmazása mellett a kormányváltásra készülő legnagyobb ellenzéki pártnál. Most ezekről lesz szó.

Az említett 56-os zászló megtestesíti a harcot egy diktatúra ellen, mely tökéletesen párhuzamba állítható a mai helyzettel, amikor szintén egy elnyomó rezsim leváltása az ellenzék célja. Másodsorban a lyukas zászló - mely egyébként azért üres középen mert a lyuk szimbolizálja Rákosi-címer kommunista és szovjet motívumait a vörös csillagot illetve a sarlót és kalapácsot melyeket ki akart vetni magából az ötvenhatosok közössége - egyértelműen az orosz-uralom elleni küzdelem szimbóluma is, ami megintcsak leképeződik napjainkra, amikor a hatalom a köztudottan orosz-barát Fidesz kezében van.

Harmadik helyen emelném ki, hogy a lyukas zászló nemzet-egyesítő jelkép, a magyarság összefogásának megtesesítője, mely összefogásra ma is nagy szüksége lesz az ellenzéknek ha győzni akar 2026-ban. Negyedikként érdemes megelmíteni, hogy 56 a fiatalok forradalma volt, hiszen ma már tudjuk, hogy a barikádokon, az utcákon az épületek ablakaiban (Molotov-koktélokkal) a Corvin-közben, a Tűzoltó utcában, a Széna téren és a Baross téren is bizony középiskolások és huszonévesek harcoltak a legnagyobb arányban. Jelenleg ez a korosztály megnyerhető a Tisza párt számára és velük lehetségessé válhat a 2,5 - 3 millió szavazó elérése, mely már győzelmet érhet 2026-ban. Ezért is szerencsés egy fiatalokkal végmebent nagy történelmi esemény beemelése a legnagyobb ellenzéki erő szimbólum-rendszerébe.

Végezetül egy fontos észrevétel: a nemzeti érzelem mindig erős volt Magyarországon a rendszerváltás óta (és a szívekben a szocialista korszakban illetve voltaképp mindig is történelmünkben) erre pedig eddig CSAK a Fidesz tudott hatni, hiszen ezen a téren a baloldali és liberális pártok kevéssé tudtak hitelesen megjelenni. Változott viszont a helyzet a Tisza Párt megejelnésével, mely jelentős távolságot tart az ó-ellenzék balliberális pártjaitól és önmagát is jobb-közép mérsékelt erőként határozza meg. A Tisza Párt kezdektől alkalmazza a nemzeti szimbólumokat, jelképeket és a nemzeti gondolatokat retorikájában, megjelenéseiben, így hitelesen tud alternatívát is kínálni a nemzeti érzelmű jobboldaliak számára, amit erősíthet egy olyan szimbólum mint az 56-os zászló. 

A 2026-os kormány és rendszerváltás egyetlen esélye a Tisza Párt (egyelőre), így az általuk használt nemzet-egysítő próbálkozásoknak komoly jelentősége lehet. HA működnek ezek és ha a tömegek is belátják a szimbólumválasztás mögötti történelmi, társadalmi párhuzamokat. Ha nem, akkor csak egy meg nem értett kísérlet marad. 

A 2024-es európai uniós választások után egyértelműbb lett az, amit már az elmúlt években is látni lehetett a nemzetközi folyamatokban: nevezetesen, hogy már nem a hagyományos jobb - bal megosztottság az elsődleges törésvonal a világ átrendeződésében, hanem a demokratikus berendezkedést és összefogást támogató illetve azt megtörni akaró politikai táborok harca. Európában és az egész világon egyaránt.

Az Strasbourgban munkáját megkezdő új Európai Parlamentben a 720 főből 84 fő, azaz 12% képviseli az integráció ellenes erőket (akik az Unión kívüli antidemokratikus rendszerekkel is jó kapcsolatokat építenek ki). Ők a Patriots for Europe frakció, benne miniszterelnökünkkel. Jó ideje készülődött már a megalakulásuk több nacionalista, szélsőjobboldali európai csoportosulásból és pártból, de tényleges megalakulásukra csak most került sor. 

A kép forrása: reconnect.europe.eu

Az új Európában Ursula von der Leyen újbóli megválasztása alapján úgy tűnik még mindig tartani tudja magát a demokratikus és összefogás-párti oldal. (A július 18-án megtartott fontos szavazáson egyébként 401 képviselő szavazott Ursula von der Leyen mellett, 284 ellene és 22-en voksoltak érvénytelenül.) A voksolás végeredménye azt jelenti, hogy egyelőre marad az közös fellépést, közös politikát folytatni akaró, európai értékek mentén működő, demokratikus Európa. 

Ugyanakkor a bevezetőben említett nemzetközi törésvonal kialakulása miatt polarizálódó világunkban Európának helyet kell találnia magának. Jelenleg a törésvonal egyik oldalán azok a diktatúrák és autokráciák állnak, melyek bár különböző ideológiák mentén alakították ki önkényuralmi berendezkedéseiket mégis kohéziót jelent számukra az Euroatlanti államok és demokráciák elleni közös fellépés vágya. Ide tartozik az exzpanzív, birodalmi politikát folytató Oroszország, a szintén terjeszkedő Kína (mely nem elsősorban katonai, hanem ezer más módon bővíti befolyási területeit szerte a világban), illetve a teokratikus rendszerben működő Irán. Ide tart azonban számtalan kisebb diktatúra is és néhány olyan állam is, mely bár hivatalosan a másik oldalhoz tartozik, valójában az orosz-kínai tengelyhez igazodik. Ezek között a legerősebb az Erdogan vezette Törökország, mely bár NATO tag, valójában önálló nagyhatalomként viselkedik. De megemlíthető még az autokrata tömörülés oldalán Szerbia is, mely ugyan nem tagja egyelőre az EU -nak és a NATO-nak, de ha bejut, akkor ugyanolyan külön-utas politikára készül, mint hazánk (az EU-n belül van de ellene dolgozik). 

Az antidemokratikus nagyhatalmi pólussal sajátos viszonyt alakíthat ki a novemberi amerikai elnökválasztáson nagy valószínűséggel győzni tudó Donald Trump, aki lényegesen jobb kapcsolatokat ápol a nemzeti-populista rendszerekkel mint a Biden adminisztráció. Egyelőre nem tudni, hogy milyen lépésekre készül a világpolitikában és új elnöki ciklusa mennyiben lesz hasonló az előző négy esztendejéhez.

A végeredmény egy olyan új világ, melyben Európa nagyon nehéz helyzetben találja magát: egyszerre kell ugyanis megküzdenie belső bomlasztó-ellenzékével (a Patriótákkal), az antidemokratikus nagyhatalmi táborral (benne leginkább Oroszország fenyegetésével) illetve az Európát mellőzni, gazdaságilag visszaszorítani és Oroszországgal szemben magára hagyni készülő új Egyesült Államokkal, ha azt Donald Trump vezeti. 

A Rákay Philip média-csoport elkészítette időre a Petőfi filmet nagy nemzeti ünnepünkre, majd ki is adták a központi utasítást: minden hazafi és NER-társ haladéktalanul keljen útra a legközelebbi moziba, hazafiúi kötelességét teljesíteni. Ez pedig a film megtekintése és dicsérete (kánonban) és lehetőleg minden létező fórumon.

Aki nem így tesz (mondjuk nem nézi meg vagy pofátlan módon eltérő véleményt fogalmaz meg, netalán nemtetszésének ad hangot vagy nem ájul el kötelezően a hazafiságtól), az sorosista, dollárbaloldali, komcsi, anti-magyar, idegenszívű, hazaáruló, unió-párti globalista. Fujj az ilyeneknek!

Igaz, hogy a film alig-alig történelmi, hogy kitalált karaktereket tartalmaz, hogy gyenge színvonalú és éppen a lényeget mellőzi. A többször elhangzó "nem lesz a nyugat gyarmata" az Orbán-rendszer hisztérikus EU-ellenességének egyik jelmondata, amit egyértelműen propaganda hangulat-keltésből tettek a filmbe. A túlexponált osztrák titkosrendőr, Farkas alakja (Horváth Lajos Ottó alakításában) pedig teljes kitaláció (és történelmi túlzás, mint a "büdös magyarozás"). A főhős forradalmi költőt alakító Berettyán Nándor sivár Petőfi-karaktert testesít meg, kevés emócióval, sokkal inkább kőarcú kivitelben mint szenvedélyesen.

De végeredményben az egész 6,1 milliárdunkba került (ami azért a látvány-világon látszódik is valamennyire). Ezért az iszonyúan magas összegért minimum illik hazafias módra agyon-dicsérni a filmet (már ha meg akarunk felelni a NER elvárásoknak). Hát hajrá! De egyetértve bizonyos történész-hangokkal, annyit tisztelettel megjegyeznénk:

"Van abban valami fennkölt és naiv báj, amikor egy vezér-központú konzervatív autokrácia állít emléket egy liberális forradalmi csoportnak a szabadság nevében."

Elgondolkodtató, ha már ott tartunk, hogy ki is érti meg 1848 március 15 szellemiségét, céljait és forradalmárait! 

Meglehetősen friss hír, hogy október 27-én pénteken (a késő délutáni órákban) az izraeli hadsereg megkezdte szárazföldi hadműveleteit (a két hete tartó bombázások és fedett bevetések mellett) a gázai Hamasz-fegyveresek ellen, mégpedig az október hetedikei Izrael elleni támadás megtorlásaként (melyben 1400 izraeli lakost mészároltak le és 220 embert raboltak el a palesztínok).

A kép forrása: courthousenews.com

Izrael területét még az ENSZ osztotta két államra, mégpedig 1947 november 27-én a 181. számú határozatával. Ez alapján létrejöhetett egy zsidó és egy palesztin állam. A zsidók ki is kiáltották saját országukat 1948 május 14-én, ám a palesztinok nem értettek egyet a "két államos" koncepcióval, mert az egész térséget akarták, így 1948-ban nem hozták létre saját államukat az ENSZ tervezte területen. A Palesztin Állam kikiáltására csak 1988-ban került sor. Az előtte való évben alakult meg a Hamasz, melynek legfőbb célja a TELJES izraeli terület palesztin kézbe összpontosítása lett, mégpedig Izrael elpusztításával és a zsidók "tengerbe szorításával". Ilyen előzmények után zajlottak a különböző fegyveres konfliktusok a két terület között. Ezek során 1967-ben Izrael teljes egészében megszállta a palesztinoknak szánt térséget, ám 1993-ban (Oslói megállapodás) és 1994-ben (Gáza-Jerikó Autonómia Egyezmény) széles körű autonómiát adott Palesztinának. Ezt az autonomiát sem ismeri el azonban a Hamasz, mert teljes körű önállóságot akar és a teljes terület felett.

Az izraeli hadsereg jelenleg szárazföldi, tengeri, légi és elszigetelő háborút folytat a Föld egyik legsűrűbben lakott régiója ellen, ahol egy 41 km hosszú és átlagosan 9 km széles tengerparti részen 2,3 millió ember él összezsúfolódva. Benjamin Netanjahu hármas problémával néz most szembe: hogyan tarthatja meg a világ szimpátiáját Izrael mellett (a támadás dacára), hogyan zárhatja ki a polgári lakosság lemészárlását, miközben a Hamasz fegyvereseit akarja csak kiiktatni és végül, hogyan minimalizálhatja saját katonáinak (polgárainak) elvesztését a világ legnehezebb terepén, egy sűrűn lakott, alagutakkal teli területen, ahol a modernebb izraeli harci eszközök (pl Merkava harckocsik) nem tudnak érvényesülni.

Katonai értelemben egyértelműen rémálom Gáza területén harcolni, diplomáciailag pedig nehezen védhető az egész, ha elhúzódik és a jelenleginél is nagyobb humanitárius katasztrófát okoz, az egyébként is nyomorgó térség polgári lakossága számára.

Közben nagy kérdés az is, hogy miként reagálnak a legfontosabb hatalmi tényezők a szárazföldi támadás megindulására, így hogyan reagál a Dél-libanoni Hezbollah, hogyan válaszol a Hamaszt támogató Irán, mit tesz Törökország, mit lépnek az arab álamok (pl a szomszédos Egyiptom) és mennyire avatkozik bele az eseményekbe az Egyesült Államok (illetve Oroszország és Kína)? 

Mint ismeretes az egyetlen muszlim ország neve mely 1947 óta (Izrael megalakulásától kezdődően) folyamatosan és engesztelhetetlenül a zsidó állam legfőbb ellensége: Irán. Még 1985 körül hozta létre Izrael zaklatására Dél-Libanonban működő a síita Hezbollahot, mely minden alkalmat megragad a zsidók elleni fellépésre. A két hatalmi tényező, vagyis a teheráni kormány és a Hezbollah következő lépései sok tekintetben lesznek meghatározóak. Például abban, hogy mennyire eszkalálódik majd a háború.

Ami biztos, hogy az IDF nehéz feladat előtt áll: mélyebben is be kell ugyanis vonulnia a sűrűn lakott területekre, ahol már komolyabb véráldozatok várhatóak (egyelőre nincs izraeli veszteség). Dr Szenes Zoltán egyetemi tanár és nyugalmazott vezérezredes szerint (ATV interjú - október 28.) az izraeli hadsereg körülbelül egy 60-70 ezres palesztin haderővel áll majd szemben (melynek felét tesziik ki a Hamasz fegyveresek).

Az 1956 egyszerre volt forradalom és szabadságharc is! Előbbi azért mert valódi köztársaságot akart az ország, parlamentáris demokráciával, több-párt rendszerrel és sajtószabadsággal; utóbbi pedig azért, mert ezt a célt az orosz csapatok kiutasításával, szuverén országként akartuk elérni.

Akkoriban a Szovjetunió tartotta ugyanis függésben Magyarországot, ahogyan egész Kelet-Európát is, mégpedig az 1945-ös esztendőtől (a II. világháború lezárulásától kezdődően). Támaszkodhatott a mindenütt jelen lévő csapataira, hiszen egyedül Magyarországon 100 ezer katonájuk állomásozott. Nem kérdezték meg a Kelet-Európai népeit: "akartok e szovjet mintájú kommunizmust országaitokban", egyszerűen kikényszerítették azt mindenhol a katonáik segítségével és a helyi kommunista vezetőket hatalomba ültetve. Mi Rákosit kaptuk és kommunista bandáját (Gerőt, Révait, Farkast, Péter Gábort). Jött az ÁVH rémuralma, Recsk és az általános nyomor, személyi kultusszal nyakon öntve. Aki Szabad Európát hallgatott megverték, aki a kommunistákat szidta becsukták, aki tiltakozni próbált kivégezték. Mindez 1949 és 1956 közt non-stop. A parasztok földjeit elvették, a vállalatokat államosították, nemzeti jelképeinket kukába dobták és mindenhol  a párttitkárok döntöttek mindenben. Aztán 1956-ban egyszer csak megelégeltük az egészet. Ezen nem változtatott az sem, hogy az utolsó pillanatban Hruscsov leváltotta Rákosit és 1956 október 23-án a forradalom kirobbanásakor már nem is volt az országban. Leváltása későn jött, ekkor már lángra kapott a tiltakozás és a felháborodás parazsa az országban.

A kép forrása: www.life.hu

Az 56-os forradalmárok egyszerre akartak demokráciát és szabadságot, ám mivel az orosz megszállók egyiket sem engedték számunkra, fegyverhez nyúlt az ország. Kereken 20 napon keresztül tartottak a harcok, melyek már 1956 október 23-án este elkezdődtek a Bródy Sándor utcai rádió épületénél. Eleinte az oroszoknak dolgozó ÁVH és a megszálló orosz alakulatok voltak ellenfeleink, később pedig már az egész Vörös Hadsereg. A Szovjetunió ugyanis 1956 november 4-én megindította ellenünk hadseregét, Ivan Konyev marsall parancsnoksága alatt. Hatalmas volt a túlerő: sora estek el a legkitartóbb barikád-központok a fővárosban, így a Tűzoltó utca, a Baross tér, a Széna tér és a Corvin köz. Nagy Imre utolsó rádió-nyilatkozatát követően a jugoszláv nagykövetségre menekült. Innen csalta ki aztán Kádár és vette katonai őrizetbe, hogy aztán 19 hónappal később felakasztassa. (Majd arccal lefelé eltemettesse.)

1956-ban generációk harcoltak Pest utcáin az orosz megszállók ellen. Csak az tud hitelesen megemlékezni küzdelmeikre, aki ismeri céljaikat és azt az elszántságot, mellyel le akarták rázni az orosz uralmat. Nem kell, hogy hozzátartozónk legyen az 56-os forradalmárok között (e sorok írójának éppenséggel van 56-ban fegyvert ragadó rokona), de igenis tudnunk kell azt a történelmi leckét, amit az ő haláluk vert fejünkbe: "soha többé orosz befolyást hazánkban". Mintha elfelejtődne ez a tanulság napjainkban.

A kép forrása: www.24.hu

Mintha elsikkadna a lényeg: soha ne kerüljünk olyan helyzetbe, ami idegen uralmat hozhat számunkra. Megszenvedte már e nép a múltat s jövendőt, így kivívtuk magunknak annak jogát, hogy szabadon élhessünk. Nem kell nagyhatalmakhoz dörgölőznünk, végképp nem ahhoz, amelyik 67 éve népünket gyilkolta.

Ha valami öröksége lehet 1956-nak, akkor éppen ez az!

Kipcsak volnék? Eddig ezt nem is tudtam. Bár igazság szerint egyetlen rokonom, szomszédom, barátom, munkatársam vagy ismerősöm sem tud arról, hogy akárcsak léteznének ilyen etnikumú emberek a környezetükben. Miniszterelnökünk mégis azt állította Bakuban, a Türk Tanács ülésén (mely a türk nyelvű országokat fogja össze, így Törökországot, Üzbegisztánt, Kirgizisztánt, Kazahsztánt és Azerbajdzsánt), hogy itt nálunk Magyarországon bizony nagyon is élnek kipcsakok. A kijelentés így hangzott el:

Mert hogy a kipcsakoknak van éves ülése Magyarországon. (WTF??) És persze vannak itt kipcsak törzsek is. Mégis hol??? ... kérdezné az ember, de aztán inkább úgy dönt: művelődik kicsit, hátha ő a hülye a tudatlan és nem figyelt oda annak idején a történelem órákon.

Ha tehát utánanézünk ennek a népcsoportnak a történelemkönyvekben, akkor azt találjuk, hogy közel ezer esztendővel ezelőtt (!) valóban létezett egy ilyen megnevezésű nép, mely a számunkra ismerősen csengő kunokkal közös törzsszövetséget alkotva birtokolta a dél-orosz sztyeppevidéket mégpedig mintegy 150 éven keresztül (1070 és 1240 között). Ekkor azonban megjelentek Ázsia belső vidékeiről a mongolok (tatárok) és megsemmisítették birodalmukat. A kunok ekkor menekültek Európa felé és érkeztek meg Magyarországra, ahol IV. Béla letelepítette őket (a később róluk elnevezett kis- és Nagykunság vidékén). Körülbelül ennyi a lényeg róluk. Később nagy nehezen beilleszkedtek a Magyar Királyságba, felvették a kereszténységet (bár előtte fellázadtak a kötelező megtérés ellen) és egy nagyjából száz esztendőnyi idő elteltével teljesen beolvadtak a magyarságba. 

Már a XIV. században sem lehetett azonosítani a kunokat a magyar alföldön, a későbbi évszázadokban pedig tökéletes lett asszimilációjuk. Napjainkban emléküket egy tájegység őrzi, néhány településnév, illetve némi tájmotívum a képzőművészetben, alföldi ornamentikában (megemlítve még talán a "Kun" vezetéknévvel ellátott embereket). Napjainkban kun törzsekről beszélni a jelenlegi Magyarországon körülbelül olyan, mintha Macron elnök úr gall harcosokkal büszkélkedne más állami vezetők előtt az EU -ban.

Persze Orbán viselkedése kicsit érthetőbb, ha belegondolunk abba, hogy mindig is kereste a keleti diktatúrák barátságát (pl. Oroszország, Kína, Irán, stb) pláne, ha olyan diktatúrák országcsoportjáról van szó, ahol jelenleg 155 millió ember él (közel 5 millió négyzetkilométeren).

A Török Tanács országaiban ugyanis ekkora jelenleg a népesség. Ugyanakkor abba sem árt belegondolni, hogy ezek muszlim országok, a legkevésbé sem rendelkeznek európai szokásokkal, sőt kőkemény diktatórikus berendezkedés mindenhol a jellemző és szinte középkori a gondolkodásmód (nők helyzete  ... stb). A keresztény értékrend sehol nincs és az emberi jogok fogalma is többnyire értelmezhetetlen szójáték csupán vezetőik számára. Amellett Törökország jelenleg masszív népirtás végez Szíriában, ahol folyamatosan gyilkolássza a kurdokat. Mi pedig teljes mellszélességgel támogatjuk ebben.

Ami engem illeti: nagyon nem érzem magam sem kipcsaknak, sem töröknek, sem kirgiznek (vagy üzbégnek). Magyarnak vallom magam, némi német "beütéssel" (felmenőim között főleg svábok akadtak). Ha 5-6 generációt visszanézek ez a két nép bukkan fel őseim sorában, katolikus vallással. Nem szeretnék sem muszlim, sem kipcsak lenni, most már megmaradnék magyarnak, ha lehet. És így vannak ezzel barátaim, ismerőseim, munkatársaim is, akik velem együtt felhúzott szemöldökkel hallgatják mindannyiszor miniszterelnökünket ahány alkalommal csak "törökösíteni" próbál bennünket. Pedig töri magát rendesen a témát illetően, amit a napokban az igazolt leginkább, hogy a Természettudományi Múzeumban (jelentős kormányzati támogatással és Kásler úr pártoló közreműködésével) megnyílt az "Attila örökösei - A hunoktól az Árpád-házig" című (ál)tudományos kiállítás.

Én mégis azt mondom: tekintsünk már nyugatra - az isten szerelmére - és a keresztény Európával foglalkozzunk, mert ott a helyünk, nem a muszlim ázsiai pusztán, ahol valószínűleg röhögőgörcsöt kapnak az üzbégek és kirgizek, amikor szeretett vezetőnket hallgatják arról, hogy mekkora nagy törökök és kipcsakok vagyunk is mi itt a Kárpát-medencében. :))))

Generációk fejébe verte bele a Kádár-rendszer 1957 és 1989 között, hogy 1956 valójában egy ellenforradalom volt és harcosai fasiszta ideológiák nevében harcoltak a törvényes rend ellen. Egy berendezkedés ellen, melyet természetesen a nép szabad akaratából választott magának. Sokakban meg is ragadt ez a gondolat és elhitték, majd továbbadták gyermekeiknek, unokáiknak. Rengetegen hitték el, a későbbi korosztályokból is, hogy a kommunizmus útjára a magyarok önszántukból léptek 1949 -ben (második magyar köztársaság vége) és nem a szovjet megszálló hadsereg illetve KGB nyomására. 

Aztán jött a rendszerváltás, politikusok, politológusok és történészek új csapata, akik helyre tették az egészet és onnantól mindenhol megjelenhetett már a valós terminológia, vagyis, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt. Ez áll ma is  a tankönyvekben, tegyük hozzá: helyesen. De mi is a különbség pontosan?

Nos, a forradalom egy hirtelen bekövetkező, gyors és erőszakos lefolyású hatalomváltás, mely teljes és gyökeres változást hoz egy-egy állam társadalmi, politikai berendezkedésében, mégpedig széles néptömegek spontán részvételével. A kommunista felfogás pozitív előjellel látja el a jelenséget, mert a marxisták szerint a forradalmak mindig fejlettebb rendszerekhez vezetnek, hiszen a királyságot néphatalomra, azaz köztársaságra cserélik. Vagyis szerintük a forradalmak, kivégzik a zsarnok királyokat (1649-ben I. Károlyt, 1793-ban XVI. Lajost, 1918-ban pedig II. Miklóst), majd hatalomra segítik a dolgos nép fiait. Természetesen igazságot szolgáltatva, mert a hatalmat mindig annak kell birtokolnia (legalábbis a kommunisták szerint), aki  az államot munkájával működteti és a javakat megteremti (munkásnak, parasztnak).

Mindezzel szemben, mi az ellenforradalom? A felsoroltak ellentéte, vagyis az a folyamat, amikor a jogos néphatalmat egy királyságra vágyó réteg (vagy csoport) próbálja megdönteni, mely a gazdagok, nemesek, főpapok, konzervatívok uralmát akarja visszaállítani. (Legalábbis a kommunisták értelmezésében.) Szerintük ilyen ellenforradalom zajlott 1919 -ben és 1956 -ban is, hiszen míg az előbbi esetben a baloldali forradalmak (őszirózsás forradalom + tanácsköztársaság) kialakított rendjét horthysták döntötték meg, addig az utóbbi esetben (1956-ban) a nyugati dekadenciát és imperializmust szolgáló fasiszta reakciós csoportok léptek fel a törvényes rend ellen (ismét csak hangsúlyozva: a kommunisták értelmezésében). No és mi a valóság?

A valóság az, hogy a forradalom nem mindig igazságos, gyakran éppúgy zsarnoki rendszereket teremt, mint egy monarchia. Lásd: jakobinus állam 1793-ban, vagy Lenin állama a cár kivégzését követően. A másik fontos körülmény, hogy az "ellenforradalom" kifejezés a XX. században nehezen értelmezhető kifejezés, de 1956 -ra a legkevésbé sem alkalmazható. Az 1956 -os események társadalmi igazságosságot, demokráciát, társadalmi - gazdasági pluralizmust illetve polgári szabadságjogokat céloztak, vagyis valódi forradalmat valósítottak meg. Több, mint ezer éves krónikánk összesen három forradalmat hordozott: 1848 -at, 1918 -at és 1956 -ot.

Lényeges, hogy tisztázzuk történelmünk fogalmait és megtaláljuk az objektivitást, múltunk eseményeinek értékelésében. Mint ahogyan az sem ártana, ha képesek lennénk helyén kezelni az államformák kérdését is. Pláne most, hogy miniszterelnökünk három hónap múlva a királyi várba költözik.

A köztársaság a közügyek és államhatalom polgárok általi közös irányítását és ellenőrzését jelenti, nagyrészt képviseleti (parlamentáris) rendszerben és többnyire alkotmányban szabályzott módon. A királyság uralkodói tekintélyre épülő berendezkedés, mely azonban szintén működhet alkotmányos módon, parlamentáris rendszerben (lásd: Egyesült Királyság, Holland Királyság, Norvég Királyság). A demokrácia meglétéhez vagy hiányához tehát egyiknek sincs köze. Épülhet autokrácia és/vagy diktatúra köztársaságban, királyságban és királyságként működő köztársaságban is. És forradalom (vagy ellenforradalom) sem kell hozzá.

Az évfordulók már csak olyanok, hogy ilyenkor szívesen idézzük fel a megemlékezésre okot adó eseményeket. Pontosan így van ez szeptember 11 kapcsán is, mely az emberi történelem legnagyobb terrortámadásaként rögzült mindannyiunk tudatában. Aki felnőttként élte át 2001 szeptember 11 -ét, az soha nem felejti el, hogy miként hatottak rá az akkori események és haláláig emlékezni fog arra is, hogy mit csinált éppen akkor, amikor a híradásokban megjelentek azok a bizonyos iszonyatos képsorok.  Két hatalmas épület dőlt össze New Yorkban (ezek egyenként 110 emeletesek voltak és a Világkereskedelmi Központnak adtak helyet) maguk alá temettek mintegy 2605 embert.

Az információk fokozatosan árasztották el a világot akkoriban: egymás után jöttek a hírek arról, hogy amerikai utasszállító gépek csapódtak az említett tornyokba és hogy két másik repülőgép is lezuhant: az egyik a Pentagonban okozott károkat, a másik pedig - melyet a Fehér Ház lerombolására szántak - az utasok hősies közbelépése miatt Pennsylvánia államban ért földet (semmiben sem téve kárt). A áldozatok száma a repülők utasaival együtt (és a 19 géprablóval) 2996 -ra emelkedett. Majd 3 ezer élet veszett oda tehát azon a bizonyos napon értelmetlenül, miközben a világ egy emberként kiáltott fel: MIÉRT?

A válasz sokkal később érkezett meg, amikor az FBI mintegy 7 ezer különleges ügynök bevonásával, sok ezer tanú kihallgatásával és több tucat szakértő (mérnökök, repülési szakemberek) megkérdezésével lezárta a vizsgálatot és megállapította, hogy a terrortámadást valóban az a szélsőséges, iszlamista terrorszervezet hajtotta végre, mely magára is vállalta az akciót: nevezetesen az 1988 -ban alapított al-Káida (és annak vezetője, a szaúdi Oszáma bin Láden). 

Az ok, a vizsgálatok szerint az USA agresszív Közel-kelet politikája volt, nevezetesen: Izrael folyamatos támogatása, Szaúd-Arábia katonai partnerré tétele és a Szaddám Husszein vezette Irak erősödő szankcionálása. Az amerikai utasszállító repülőgépek felhasználása saját felhőkarcolóik ellen, eredetileg egy Khalid Sheikh Mohammed nevű al-Kaida tag fejében született meg, de a szervezet két csúcsvezetője: Oszama bin Láden és Muhammad Átef is azonnal támogatták az elképzelést. Az akciót 1999 elején kezdték el megtervezni, a 19 végrehajtót (15 szaúdit, 1 egyiptomit, 1 libanonit és egy Emirátusokból való dzsihadistát) személyesen Oszáma bin Láden válogatta ki. A 19 fős csapat (vagyis a 4 eltérítendő gépre feljuttatott terrorista) vezetője az akkoriban 33 éves, egyiptomi születésű Mohamed Atta lett. (Ő maga is az egyik gépen tartózkodott, így aktív részese volt a támadásnak.) A merénylők tisztában voltak azzal, hogy az akcióban ők maguk is meghalnak majd.

A 2001 szeptember 11 -én végrehajtott terrortámadás megtervezői

Maga az akció egyszerűsége miatt volt annyira hatásos: a terroristák egyszerű késekkel, szúró-vágó eszközökkel vették át a repülők irányítását, majd vezették azokat a felhőkarcolókba. A pusztítás az ikertornyoknál hihetetlen volt: óriási tűz keletkezett, majd előbb a déli torony dőlt össze (56 perccel a becsapódást követően, vagyis 9 óra 59 perckor), majd az északi torony omlott össze (102 perccel a becsapódás után, 10 óra 28 perckor). A becsapódás és az összeomlás közt a környező utcákban és épületekben tartózkodók azt látták, hogy sokan a mélybe vetették magukat a WTC tornyok felső emeleteinek ablakaiból, az öngyilkosságot választva. 

Az USA bosszúja nem maradt el és három síkon indult: az egyik a terrorizmust legjobban támogató, tálibok uralta Afganisztán megtámadása lett (2001 október 7-én, az "Operation Enduring Freedom" hadművelet keretében), a másik Irak lerohanását hozta (2003 március 20-án), a harmadik pedig Oszama bin Láden utáni hajszával kezdődött. Az al-Kaida vezért azonban csak 10 évvel a WTC támadás után, 2011 május 2-án tudta csak megtalálni és megölni egy Navy SEALs egység, a pakisztáni Abbotábád városában. (A halálos lövést egyébként egy Robert O'Neill nevű katona adta le.)

Szeptember 11 örökre bevonult az emberiség történelmébe, mint az értelmetlen gyilkolás, az elvakultság és a vérengzés szimbóluma. 2018 -ban, a 17 éve történtekre emlékezünk.